Vombatok Viadala – az új, kihagyhatatlan parti társasjáték

Azt nem tudom, hogy ki mit csinál az ünnepek alatt a családjával, de azt tudom, hogy én az enyémmel mit.

Legyen az szüli-vagy névnapi összejövetel, húsvét vagy karácsony, egy idő (mondjuk az ebéd) után előkerül valami játék. Általában társasjáték, hiszen elég sokan vagyunk.

A gyerekeket, amikor végzünk az ebéddel, mielőtt elkezdenének unatkozni, muszáj lekötni. Sokszor kerülnek elő a szülői házban a régi társasjátékok, amikkel mi felnőttek is élvezettel játszunk újra.

De persze mindig agyalunk azon is, hogy milyen új játékokat hozhatnánk be. A játékboltokban azonban gyakran fogalmam sincs, melyik a jó és melyik a gagyi játék.

 

Nem vagyok híve a műanyag, pár óráig tartó, tévéreklámos hülyeségeknek.

 

Néhány boltban (leginkább a kimondottan erre szakosodottakban) az eladók készségesek és ismerik is a termékeket, ennek megfelelően tudnak ajánlani is.

Idén szerettem volna valami új közöset bevinni a családi karácsonyba. Keresgéltem a neten, meg kérdezgettem barátokat is, amikor kiderült, hogy az egyik ismerősöm benne van egy társasjáték fejlesztő csapatban (ami nem mellesleg csupa nőből áll).

Azonnal megkerestem, hogy érdekel, mi is az a játékuk, a Wombattle, ami már a piacon van. Cuki volt, mert eljöttek az 5 fős csapatukból ketten megmutatni (házhoz jött a játék, külön öröm volt nekem a karácsonyi véghajrában), és ki is tudtam próbálni, miről is van szó.

 

Fullra belelkesültem, mert már az elején láttam, hogy ez a partijáték pont a mi nem annyira kicsi, csendes és színes családunknak való.

 

Már láttam őket játszani

a lelki szemeim előtt…

Izgatottan vártam az utolsó falat bejgli lenyelését mindenkinél, hogy feltehessem a kérdést: kinek van kedve játszani?

Heten kezdtünk bele végül, a 8 évestől a 48 évesig, fiúk-lányok vegyesen.

Nincs pálya, amin végig kell haladni, aminek a végén, aki célba ér, az a nyertes. Nem, itt nem is egy, hanem két nyertes van! És a nyeremények pedig azok, amiket a játékosok előzetesen felajánlanak egymásnak! Így kaphatsz valakitől egy kávét, a gyerektől egy rendrakást a szobájában vagy éppen egy képeslapot neked címezve. Mindenki azt ajánl fel, amit csak szeretne.

A játék lényege (anélkül, hogy a poént lelőném): a zseniálisan animált kártyák alapján kell adnia a játékmesternek (minden körben más) a többieknek feladatot, aminek teljesítésekor eldönti, kié volt a legjobb, vagyis ki volt a legjobb vombat. De emellett közönségszavazatokat is be lehet gyűjteni.

Ami különösen buli benne: mindenkit megmozgat, mindenkiből kihozza azt az énjét, amit nem is ismert.

 

Így hallhattam a férjemet énekelni, láthattam a bátyámat táncolni,

a gyerekekről meg ne is beszéljek, milyen kreatívak…

 

Könnyesre nevettük magunkat, amikor például egy madárról kellett dicsőítő énekeket zengeni mindenkinek vagy amikor az volt a feladat, hogy „vombat az, aki a leghitelesebb arcot tudja vágni abban a szituban, amikor épp az arcába esik a szakadó eső” vagy éppen hajótörést szenvedtünk, megláttunk egy hajót és hogyan reagálunk erre, hogy észrevegyenek minket.

Mikor befejeztük, a konyhában sürgölődő anyukámnak lelkendeztünk, hogy hú de jót játszottunk! Erre ő csak ennyit felelt mosolyogva: igen, hallottam!

 

A gyerekek külön kérték, hogy szilveszterkor mindenképp játszunk újra,

és már gyúrnak is rá rendesen!

 

Nem hiszem, hogy egyhamar meg fogjuk unni, mert annyira sok lehetőséget tartogat a Wombattle, hogy ha napokig játszanánk vele, akkor sem tudnánk kiaknázni!

Addig maradhatunk lélekben (is) gyerekek, amíg tudunk játszani…szóval játékra fel!

Tomkó Bori

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.