Egyszer csak megállt az iskola kapuja előtt…

Iskolakezdés… Hmm finom is az, főleg, ha szülő vagy.

Nos, én az vagyok, és mivel elég sok anyuka írását olvastam mostanában a témában, így rögtön kedvet is kaptam ahhoz, hogy egy apa szemével vázoljam fel az eseményeket. 

Én mindössze a sulikezdés előtt egy héttel kapcsoltam, hogy tényleg iskolába megy a gyermekem.

Először jött a döbbenet:

mikor nőtt meg? 

Hol a szent retekben lézengtem én, amikor az engedélyem nélkül iskolakorúvá érett?

A döbbenet után következett A Terv készítése: először is tárgyalok Putyinnal és Trumppal.

Igen, biztonsági okokból.

Miután a sulit körbevették a military-gatyás srácok és elég lövészárkot ástam ki az épület köré, lekérem az iskola összes tanulójának a családfáját. De, hogy ne tűnjek betegesnek, úgy gondoltam, hogy csak az Aranybulla idejéig göngyölítem fel a leszármazottakat.

Ezek után megalkotom azt a tablettát, amitől a külsőm egy gyermekére fog hajazni, és beépülök az osztályba. Készen is voltam A Tervvel.

A baj csak az volt, hogy mire ezt elméletben kidolgoztam, már ott is találtam magamat a suli előtt, ahol egy aprócska, puha kéz az enyémbe simult.

Míg a bejárt felé haladtunk, a kislányom egyfolytában beszélt.

Nagyon örült, hogy az előttünk botladozó kisiskolásnak is szívecskés zoknija van, és hogy sokan kutyával együtt kísérték el a gyerekeiket.

Őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy mikor izgultam annyira, mint azon a napon. Ehhez még valami furcsa érzés is párosult, amit sokáig nem tudtam definiálni.

Egyszerre keveredett bennem a kép, amikor a jeles napon a lánykám elém állt hófehér ingben és sötét aljban és egy évekkel ezelőtti: az, amikor a játszótéren kisebb háború alakult ki a gyerekek között egy buborékfújó játék miatt. Mindegyik a szerkezetet akarta, és a nagy harc közepette a masina megállás nélkül ontotta magából a buborékokat.

Az én szemem fénye pedig mozdulatlanul állt a csúszda mellett, és egy magányosan szálló buboréknak integetett, mely egyre feljebb és feljebb szállt…

És ez a kislány egyszer csak megállt az iskola kapuja előtt, elengedte a kezünket

és odalépett a tanító nénihez.

Üdvözölték egymást, váltottunk pár szót a pedagógussal, amire persze akkor sem emlékeznék, ha kicsontoznának, majd épp indulni készültek befelé, amikor egy sötét hajú kisfiú termett a lánykám mellett. Nagyon megörült neki, mert volt nála egy játék dinoszaurusz, és a kislányom igen nagy rajongója a fajtának. Azonnal megtalálták a közös hangot.

Egyszer fordult még vissza, és egy különleges mosollyal ajándékozta meg először anyát, utána apát.

Majd eltűntek.

Én meg ott álltam, mint egy díjnyertes marha, és akkor fogtam fel, hogy egyszer ugyanígy fog elsétálni előttem, ugyanazzal a különleges mosollyal az arcán.

Csak akkor nem egy kisfiúval fogja átlépni a küszöböt, hanem egy férfival, aki örökké szeretni és tisztelni fogja őt.

Ellenkező esetben a B Terv lép érvénybe, amit nem részletezek, de maradjunk annyiban, hogy a Fűrész filmek romantikus leányregénynek számítanak ahhoz képest, amit én az adott delikvenssel teszek.

Ennyi volt.

Fehér inget húzott, rakott szoknyát, hajában arany színű, virágos hajdíszek ragyogtak, szemében izgalom és megilletődöttség tükröződött, végül elment.

A definiálhatatlan érzelem pedig hirtelen értelmet nyert,

és ösztönösen csaptam fel a napszemüveget, mely legalább a látszatát megadta annak,

hogy apa erős, bátor, mindent kibír.

És soha nem könnyezik.

Hegyi László

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.