Egyszer elmondod majd?

Egyszer elmesélhetnéd, hogy is van ez…

10 éve ismerlek, 5 évig szerettelek, és ha meglátlak mindig rájövök, hogy talán ez a múlt idő használat nem is indokolt…

Kézen fogva sétálsz az új krumpliorrú barátnőddel és közben megint mosolyogva ,,úgy” nézel…

(Ja és külön kértem, hogy az új csaj szebb legyen nálam… Üzenném: nem jött össze! )

Nem értem, hogy tudsz még mindig hatást kiváltani belőlem. Mikor telefonon vagy üzenetben keresel, olyan büszke vagyok magamra, hogy igenis én le tudom rázni azt a bizonyos első, nagy szerelmet.

De élőben… Azt hiszem újra átmegyek abba a 16 éves lányba, aki beléd esett. Lüktet a szívem, bénázok és lehet még levegőt se sokat veszek…

Nem tudom miért csinálom ezt, hiszen nyitott könyv vagy számomra, ismerem minden lépésed, gondolatod, porcikád.

Ezekkel a találkozásokkal eszembe juttatod milyen jó is volt, minden mozdulatod újra előttem van, minden szép emlék előjön. Persze, valljuk be mindig a szépre emlékszik az ember. Bár nem csak az volt, másképp nem lett volna vége.

Érzem rajtad ezt a megmagyarázhatatlan ragaszkodást. Van köztük valami, ami talán sosem múlik el… Másképp Te is miért keresel még mindig? Mit akarsz?

Ott van a krumpliorrú, legyél boldog Vele!

Nem akarok ebbe az egészbe belekeveredni, de valahogy mindig úgy érzem mintha folyamatosan benne lennék…

Zsófi

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük