Első repülőút, avagy anyám erősen tériszonyos

Az a fajta ember vagyok, aki az utolsó pillanatban kezd el pakolni.

Aki az utolsó hetekben kezd el útvonalat tervezni. Aki az utolsó percekben döbben rá, mibe is vágta bele a fejszéjét. És egészen az utolsó napig nem is stresszel.

Majd rádöbbenek, hogy két nap Olaszban, drága anyámmal, aki hipochonderebb nálam –

első repülés, idegen ország, idegen nyelv, idegen környezet, új ízek…

Olaszország.

Az úti cél Bergamo, péntek reggel hetes gépindulás.

Gyakorlatilag, hajnal negyed négykor ébredés – mit ébredés, az idegességtől el se aludtam.

Taxi negyed ötre begördül, vihar a köbön, villámcsapás, égzengés, minden játszik.

Izgulás a tetőfokon. Na, nem is azért, hogy a viharban lezuhanunk, vagy fel se száll a gép, hanem, hogy eltévedünk a reptéren…

A becsekkolás olyan simán ment, hogy még én is meglepődtem. Minden más járat lézeng, mert törölték az útját, a miénk él és virul. Átjutunk még egy ellenőrzésen, belépünk A nagy betűs váróba.

Járatszám a táblán, de valami nem oké.

Nézem már fél órája, késést jelez, na de mennyit,

hogy kell ezt nézni?

Megkötök egy tök felesleges repülőutazásokra specializálódott hitelkártyát, csak mert egy olyan helyes, Vecseire szemtelenül hasonlító fiú a kellemes hangjával rámdumálta – nekem meg örömszerző kényszerem van, és reggel hétkor, hullafáradtan, idegesen, éhesen nem tudok nemet mondani.

Nem baj, majd jövő héten lemondom.

Hogy más butaságot ne kövessek el éhgyomorra, egy heti bevásárlás áráért ettünk két mandulás browniet, és bontottam egy ásványvizet.

Kiderült: két óra a késés ideje. Végül csak megjelenik a táblán az indulás helye, ekkor mi, mint akit abban a pillanatban lőttek ki ágyúval, toltuk a csomagokat és magunkat fel a gépre.

Még egy ellenőrzés következett, itt már full timeban toltam a stresszt.

Vajon milyen lesz repülni? Mi van, ha nem is jó érzés?

Anyám teljes nyugalommal nevetgélt rajtam, amiért én most nagyon nem vagyok a helyzet magaslatán.

Sebaj, haladtunk előre. Az idő javult, a tényleges indulás szépen lassan botorkált felénk.

Gondoltam, odaültetem édest az ablakhoz, első élmény neki is, hadd lessen ki. De mire felszálltunk közölte, hogy

igazából neki tériszonya van, és ki se mer nézni, és az út elején belém kapaszkodva mantrázta a minek ültettél ide mondatocskát.

Az én félelmeim ekkorra már elrepültek, a géppel együtt.

És, őszintén szólva, annyi csúszott ki a számon, hogy ennyi lenne az egész?

Nem is éreztem azt a hűt, amiről mindenki mesél. De gyorsan el is engedtem, leskelődtem kifelé anyám mögött, aki előszeretettel hajolt félre az ablaktól.

Gondolta, javítsunk a helyzeten, húzzuk le a redőnyt a kis ablakon, akkor nem lát ki. De jött az a stewardess bácsi, aki azonnali hatállyal kérvényezte, hogy húzzuk fel. Azóta sem tudjuk miért volt rá szükség, de a hazaúton is ezt csinálták, és mi egyszer sem ellenkeztünk.

Hazafelé persze már én ültem totál plánban az ablak mellett, odatapadt két szemgolyóval.

A landolás azért pazar volt, olyan földhöz csapódós, amikor az univerzum úgy jól pofán gyűr, amikor naivan azt gondolod holnap is akciósan lesz kapható a kinder tojás, ezért ma nem veszed meg.

Egyébként visszafelé már valószínűleg egy vadászpilótát kaptunk, mert úgy meghúzatta a gépet, hogy na, azt már éreztem felszálláskor is – és ott megvolt az a hű érzés.

Csalódásom a repülésben el is röppent.

A küldetést teljesítettük. Tudunk repülni.

Arról ne is beszéljek, hogy az ottartózkodásunk is igen kalandos volt…

Na, de ez már egy másik történet.

Támcsu Anikó

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük