Ezek a gonosz, fekete kis legyek! És a helyzet egyre durvul

A kerti munkával semmi bajom. Sáros – lemosom. Nehéz – jól esik.

Alapvetően, imádom a természetet. Nem csak úgy mondom, hanem tényleg: még a pókot is kiteszem az ablakon. Puhán.

Beszélek a növényekhez és nem szedem le a virágot, hogy meghaljon a vázában, inkább a szárán hagyom.

De ezek a rohadt, nyomoronc kis legyek…

Ezek támadnak!

Velük nincs lehetőségem kedvesnek lenni, mert jönnek a szememre, szemembe (!), arcomra, számba, fülembe, karomra.

Megkérdezném tőlük szívesen: mi a cél?

Meg akarják etetni magukat velem, vagy mindenáron izzadtságtól fénylő bőrbe fulladva szeretnék végezni, esetleg az életterüket védik, s vadul elűznének?

Majd, mikor a reggeli, traumatikus kertészkedést elfelejtve, könnyelműen játszóterezni kezdünk… Ezek a dögök a homokozóban, a gyerekek fejénél olyan tömegben zizegnek, mintha koszos lenne a levegő. 

Hát fúj.

Mármint igen, ők is a természet tökéletes, csodás ajándékai, de kösz szépen… Inkább hat pók, mint ezek az undorító, agresszív kis dögök! A pókok se semmi (szerintem), de náluk legalább nem érzem a szándékosságot. Nem célozzák, vadásszák az arcomat, szememet,… Gyerekemet!

Végül csak utánaolvastam.

Az ok, amiért ezek a kis, fekete legyek támadnak: extrém módon szeretik az emberi izzadtságot.

Ó, Te Jó Ég. Sose többé nem megyünk ki…

Vagy csak vízágyúval.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.