Hamupipőke topánja nem többévszakos

Elindultam a cipőboltba, mert szükségem volt egy végtelenül egyszerű átmeneti tavaszi-őszi darabra, amibe csak úgy beleugrom, farmerhez és szoknyához is jó, magasabbnak tűnök benne, mint egy hobbit, remekül lehet benne vezetni, plusz zárt legyen, vízálló, semmiképpen ne velúr, ámde minimum nyolc centis sarokkal bírjon, ami vastagabb, mint egy nádszál, merthogy én nem vagyok az.

Szóval nem voltak nagy igényeim, ezért finoman beletörődtem a sikertelenségbe és boldogan gondoltam a gyerek új papucsára, amit biztosan meg tudok venni, szemben a mesebeli álomcipővel.

Beléptemkor harsányan köszöntöttek a bolt dolgozói, pedig én még csak a „jó napot kívánok!” levegővételénél tartottam. Megdöbbentem, mint falusi kislány a ringlis mellett.

Egyikük elém robbant a „Miben állhatok a rendelkezésére?”  mondattal, amitől több részletben lepadlóztam.

Fontosnak éreztem magam. Engem itt kérem szépen

ki akarnak szolgálni, nem is akárhogy!

Emellett, nem tegeztek le az első tizedmásodpercben, amitől rögtön a szívembe zártam a kedves hölgyet és ebben a szent minutumban megfogadtam, hogy mindenképpen venni fogok valamit, ha mást nem akkor egy sárga színű rugós sámfát rózsaszín csillagokkal.

Mivel még mindig nem kaptam szikrát a letegezés elmaradása miatti meghatottságtól, így csak a 36-os papucsról ejtettem szót, amihez odavezettek! Nem úgy, mint egy retardáltat, hanem mint az anyakirálynőt! Magamra maradtam a papucsokkal. Szám finoman elnyílt, arcom annyi értelmet tükrözhetett, mint egy kérődző lámáé, pedig most nem is rágóztam.

„Mi folyik itt? Valami meseszép csillagállás lehet … hopp! Megvan a papucs! Nézzünk csak be a női cipők oldalára.” Levettem az elsőt, ami a fontos tíz kritérium közül kb. négynek felelt meg, de tetszett a színe. Felpróbáltam … és nem volt kényelmes. Aztán egy másikat … az meg nyomott. Eszméletlen meleg van itt. Úgy fűtenek, hogy mindjárt fütyül egyet az épület és elindul, mint Thomas a gőzmozdony.

Itt jártam mélyenszántó gondolataimban, amikor megjelent előttem a kedves eladó hölgy és nem kérdezett semmit, hanem a kezében volt egy cipő, az én méretemben (!!!) és ajánlotta, hogy próbáljam fel. (Mi a manó?) Majd még ezt előadta pár darabbal, pontosan tizenöttel. Ilyen mennyiség után az körvonalazódhatott számára, hogy fogalmam sincs mit szeretnék, ezért megjelent egy újabb topánnal.

Pirulva felpróbáltam, mert ránézésre tudtam, hogy ilyet biztosan nem akarok. Megnéztem magam benne a tükörben. Lámaarc. Ezt jelnek tekinthette, mert elvezetett egy másik tükörhöz, ahol – idézem!!! – „jobbak a fényviszonyok” és messzebbről tudom megcsodálni a cipőgyártás csodáját és magamat nagytotálban. Elhessegetett pár embert a tükör elől. Nagytotál. Próbáltam nem röhögni, majd rájöttem, hogy enélkül az elöl-hátul nyitott, középen totál lukacsos, velúr, cérnavékony ámde hat centis sarkú mese nélkül, amit kb. három perc alatt sikerült csak felvenni (per darab), és amit csak nyáron tudok hordani embertelen aszály idején, nem élhetek tovább!

„Nagyon tetszik! Megveszem!” Hallottam ahogy felsikolt a pénztárcám, de az endorfin már pezsgett ki a fülemen a rögvest bekövetkező sikeres tranzakció miatt.

Majd az járt a fejemben, hogy mitől ilyen szuper kedves mindenki? „Ismernek valahonnan? Akkor a nevemet is tudták volna … Egy suliba jártunk? Á, sokkal fiatalabbak tőlem. … Egyfelé lakhatunk? Á, emlékeznék. … És ha… biztos felismertek! Olyan sokan olvassák már a Carrie-t! Hát mi más lenne?!”

Közben boldog elégedettséggel fizettem. Átmeneti cipőm persze továbbra sem volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy írózseni Hamupipőke.

Ekkor vettem észre, hogy mi volt a profi kiszolgálás oka.

Írózsenim szertefoszlott, mint rózsaszín vattacukor a zivatarban, de elköszönéskor azért hálás pillantás vetettem a bolthálózat belső ellenőrére meg a nagyfőnökre.

Legéndi Adrienn

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük