Hiányzol, de már nem eléggé…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolok rád. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kavar fel az illatod, amit olykor körém teker a szél a semmiből, és hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj, hogy már többet nem lehetsz az enyém.

Hazudnék, ha azt mondanám nem kerestelek sokáig másokban, hogy nem csaptam be saját magamat is veled kapcsolatban, hazudnék, ha azt mondanám nem szorítottam görcsösen a telefonom és néztem a kijelzőt, vajon ez lesz-e az a bizonyos este, amikor te sem bírod tovább nélkülem.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzol, itt legbelül, lelkem legmélyén. Hiányzol, az az arcod, amit talán csak én láttam. Amit félszegen, de megmutattál. Álarcok nélküli, sebezhető szívdobbanásom voltál, és egy hosszú pillanatra a valóságommá váltál.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzol, de már nem eléggé. Már nem úgy, mint rég. Már nem azzal a hévvel, nem azzal az akarással, nem azzal a kitartással, nem azzal a nem evilági varázsoddal.

Hazudnék, ha azt mondanám, elfelejtelek, mert sosem foglak. Mert lelkem mélyén örökre szeretni foglak, de már elengedlek és többet nem várlak, mert ezzel tehetem saját magamnak a lehető legjobbat.

Talán ha majd egyszer újra láthatlak, megláthatom szemedben azt a tüzet, azt a csillogást, azt az élettel teli akarást, azt a soha el nem múló vágyódást, amit bárcsak sosem rejtettél volna el előlem, és bárcsak sosem rejtetted volna el magad elől.

Remélem egy következő életben viszontláthatlak.

Musa Dóri

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük