Hófödte álmok, melyek olykor-olykor valóra válnak

Az ablak előtt állva néztem, ahogy a jégvirágok egymás után rajzolódtak ki az üvegen, koncentráltam, próbáltam a távolba nézni, de a hóvihartól már csak a kémények lassú, álmos füstjét láthattam.

Mint valami súlyos lepel, úgy borította be a háztetőt a köd. Egyre közeledett felém, már nem csodálhattam tovább sem a jégvirágokat, sem a hópelyhek táncát.
Reszkető kézzel három csillagot rajzoltam az ablaküvegre, majd egy háztetőt és egy ember kinézetű alakot, aki ott várakozik…

A távolból csengő hangja hallatszott és a háztetőn levő alak hívogatón integetni kezdett. Meglepetten törölgetni kezdtem a szemem, túl rég óta nem aludhattam, vagy csak túl sok volt a kávé, ideje lenne bebújni az ágyba…

Meglepetésemre tovább integetett.

Felkaptam a székről az előzőleg oda hajított télikabátomat, és kinyitottam a bejárati ajtót. Egyszerre csapott az arcomba ezer meg ezer hópihe. Ami a házból még csodás táncnak tűnt, most inkább káosz volt. Szorosabbra húztam magamon a kabátot és felnéztem a háztetőre. Valóban állt ott valaki. Egyszeriből dermesztő félelmet éreztem. Vajon van időm visszafordulni és magamra zárni az ajtót vagy az illető gyorsabb lesz nálam?

-Ne butáskodj Alíz, én vagyok az! – kiáltott.

Mondjuk most sokat segített volna, ha a rémülettől gondolkodni tudtam volna.

-Ki az az én? Hívom a rendőrséget! – kiáltottam.

Nevetni kezdett.

– Ugye te sem gondoltad komolyan? Gyere már fel!

A hóvihar lassan csendesülni kezdett, a szél mintha belefáradt volna a hóval való játszadozásába, hirtelen megszűnt. A hatalmas hópelyhek álmosan folytatták útjukat. Ekkor ismét felnéztem.

A háztetőn ácsorgó alak közeledni kezdett.

 – Alíz, ott van a létra, mássz fel! – utasított.

Ekkor megpillantottam. Ő volt az.

Lassú léptekkel haladni kezdtem fölfelé. Remélem, nem látnak meg a szomszédok, mert végül ők lesznek azok, akik értesítik a rendőrséget. Már hallom is a fejemben a sajnálkozó hangjukat “Pedig milyen rendes fiatalasszony volt, szegény.“

Hatalmas vigyorra húztam a számat, majd tovább haladtam. Vicces volt belegondolni.

 – Amúgy eszedbe sem jutott, hogy bekopogj? Vagy mondjuk, küldj egy üzenetet, hogy érkezel? – mondtam enyhe szemrehányással a hangomban.

– Azt hittem örülni fogsz. Te mindig mondogatod, hogy nem szereted az unalmas dolgokat. – mondta ragyogó szemekkel, majd helyet csinált maga mellett a háztetőn – Gyere, mutatok valamit. Nézd milyen gyönyörű…

Csillogó hótakaró borított mindent, az aprónak tűnő házakból csak a kandalló fénye pislákolt.

– Miért vagy itt? – kérdeztem – Mi értelme megnézni, hogy a Halak csillagjegy összeillik-e a Kossal, ha azután úgysem történik semmi?

– Most is történik valami. – mondta alig hallhatóan.

– Ez is csak egy álom. – suttogtam.

– Honnan vagy olyan biztos benne, hogy nem ez a valóság? – kérdezett vissza, miközben a tekintetemet kereste.

– Túl mesébe illő. – feleltem.

– Látod, ez a baj, – mondta fáradt hangon – csak azt hisszük el, ami kézzel fogható, ami reális. Alíz, ha nem hittél volna a csodákban, te sem tudtál volna följönni ide.

– Látlak még? – kérdeztem.

– Ha hiszel benne, akkor igen. – válaszolta.

Az ablak előtt állva néztem, ahogy a jégvirágok egymás után rajzolódtak ki az üvegen, koncentráltam, próbáltam a távolba nézni, de a hóvihartól már csak a kémények lassú, álmos füstjét láthattam. Mint valami súlyos lepel, úgy borította be a háztetőt a köd. Nem vártam meg, hogy mindent beborítson, felkaptam a kabátomat és rohantam kifelé.

Ismét eljött.

Huszár Anita – Timea

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük