Hová tűntél lelki békém? Várom, hogy visszatalálj hozzám!

Az osztálytalálkozó óta eltelt csaknem két hét, és még mindig nem találom a lelki békém. A munkahelyemen már kezdenek ferde szemmel nézni rám, nem értik mi lehet a bajom. Nem győzök kifogásokat gyártani.

Egyelőre senki sem feszegeti a témát, de nem sokáig tudom visszafogni, hogy ne kezdjenek pletykálni rólam a cégénél. Főnököm is furán beszél velem, óránként hívogat valami kérdéssel. Eddig ez nem volt jellemző rá, minden fontos döntést rám bízott a csoportommal kapcsolatban. Sosem kérdőjelezett meg semmit.

Elhatározom, holnaptól home office-t kérek. Legalább otthon elbújhatok, és végre megint magamra találhatok. Lassan kezdem összeszedni a holmimat, amikor hirtelen felvillan az „új e-mail érkezett” felirat a gépemen. Rákattintok, és tágra nyílt szemmel bámulom a feladót.

Ő írt!!!! Ezt nem hiszem el! Évek óta semmi kapcsolat nincs közöttünk, erre tessék, most rám ír. Teljesen belebújok a képernyőbe, úgy olvasom:

„Szia, mi volt az a múltkori fura levél? Nem igazán értettem, hogy mit szeretnél. Remélem jól vagy! Á.”

Értetlenül nézem a monitort.

Miről beszél? Milyen levél? Mikor? Gyorsan lejjebb tekerem az e-mailt, és ekkor látom, hogy az osztálytalálkozó estélyén még írtam neki. Jaj nekem, ezek szerint nem csak álmodtam, hanem tényleg küldtem neki üzenetet. Visszaroskadok az irodai székembe, és lüktető halántékomra szorítom a kezem.

Közben bevillannak annak a szörnyű estének az emlékei. A rosszul sikerült találkozó, az anyukává vált osztálytársak, a csalódásom, a bor, ami először finom volt aztán keserűvé vált. Ennek ellenére, mégis megittam. A következménye meg az lett, hogy írtam neki. Miért is? Már magam sem tudom. Hirtelen annyira rám törtek azon az estén a régi emlékek, hogy nem bírtam megállni. Fogalmam sincs mi volt a célom, de akkor, abban a pillanatban jól esett.

Most viszont már egyáltalán nem esik jól. Nem hiszem el, hogy ennyire elgyengültem, nagyon haragszom magamra. Megfogadtam, hogy többé nem keresem, elfelejtem, élem az életem, amit megálmodtam magamnak.

Csak bámulom a monitort, nem igazán tudom, mit tegyek. Válaszoljak, ne válaszoljak?  Mi a jobb? Mivel én kezdtem a levelezésünket, illene válaszolni. Másrészről, meg mit foglalkozom vele? Volt már rá példa hogy nem válaszoltam levelekre, ez nem szokott problémát okozni. Jó – jó, de most róla van szó. Kellett nekem arra a béna találkozóra elmenni! Olyan dühös vagyok, hogy inkább kikapcsolom a laptopom, és hazaindulok.

Amikor hazaérek, nagy ívben elkerülöm a hűtőt, benne a rozéval. Nem akarok úgy járni, mint a múltkor. Inkább kiülök a teraszra, és megnyitom a levelezésemet. Milliószor elolvasom azt a pár szót, amit írt. Végül úgy döntök, egy rövid választ mégis írok.

„Szia!  Jól vagyok, köszönöm. Múltkor nosztalgiáztam kicsit, osztálytalálkozón voltam.  L.”

Na, ezzel meg is volnék. Kicsit megnyugszom, de nem sokáig. Pár perc után azt veszem észre, hogy folyton a levelezőmet frissítem, hátha jön tőle levél. Tőle nem jön, viszont céges levél annál több. Fáradtan felsóhajtok, inkább becsukom a gépem. Ledőlök az egyik napozó ágyamra, élvezem a délutáni napsütést. Behunyom a szemem, aztán hagyom, hogy a régi emlékek visszatérjenek hozzám…

Átadom magam a régi énemnek. Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy újra az a visszafogott, szégyenlős, gátlásos lány legyek, mint akit megismert azon a bizonyos napon. Ő volt az első, aki kedvesen fogadott aznap az új munkahelyen.

Nagyon izgultam – emlékszem – friss diplomásként, nulla gyakorlattal a hátam mögött. Asszisztensnek vettek fel egy nagy multihoz, úgy éreztem mintha a lottó ötöst nyertem volna meg. Izgatottan léptem az épületbe aznap reggel. Izgatottságomat szorongás váltotta fel, mindenhol arra kértek üljek le, és várjak. Nem érkezett még meg a HR-s hölgy, aki a belépésemet intézné. Leendő főnököm délelőtti meetingen vett részt, a céges laptopomra még várni kellett. Így hát, leültem a folyosó végén egy üres székre, és vártam. Ekkor, ő lépett oda hozzám. Kedves volt és mosolygós. Éreztem, hogy bennem is oldódik a feszültség. Arcomon megkönnyebbült mosoly jelent meg. Nem éreztem magam többé egyedül. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Mellette kinyíltam, máshogy kezdtem látni a világot és benne önmagamat is.

Kinyitom a szemem, egy könnycsepp végigfut az arcomon.

Dühösen letörlöm. Elég volt! Korholom magam. Fejezd be ezt a túl érzelmes picsogást! – Folytatja a mostani énem. Döntöttél, amikor megvolt a lehetőséged a választásra. Nézz körül! Itt vagy most boldog, ezt akartad! – ennek ellenére mégis feszít valami belülről, hiába tudom, hogy a mostani énemnek igaza van. Pittyen a telefonom, üzenetem jött. Az egyik hódolóm írt, hogy találkozunk-e este. Semmi kedvem hozzá, így gyorsan lerázom. Lehet, hogy mégis töltök magamnak egy pohár rozét. Bemegyek a konyhába. A hűtő előtt megállok, és a csukott ajtót bámulom. Mi van velem? Miért érzem magam hirtelen ennyire elveszettnek? Záporoznak a kérdések a fejemben.

Hirtelen megcsörren a telefonom. Odaszaladok és döbbenten meredek a kijelzőre. Ő hív…

E.H.

Az előzmény itt olvasható >>>

(kezdőkép: Unsplash)

One thought on “Hová tűntél lelki békém? Várom, hogy visszatalálj hozzám!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük