Így jártam egy hét alatt három olasszal

Idén úgy volt, hogy nyaralni sem megyek.

Költözés után, az önálló élettel barátkozva nem feltétlenül a nyaraláson jár az ember lányának az esze.

Aztán derült égből villámcsapásként jött a lehetőség:

egy hét Olaszország, csak ő és én.

Igaz, hogy nem a Keresztapa tette fel a nagy kérdést, hogy elfogadom-e, de ettől függetlenül ez pontosan egy olyan ajánlat volt, amit nem szokás visszautasítani.

Így én nem is utasítottam vissza.

Egy hét, három város és 900 leutazott kilométer. Nagyjából ez a mérleg.

Meg az a 800 kép, ami figyel a telefonomon, és amiből még mindig élek, meg szerintem fogok is még egy jó ideig.

Vissza se nagyon akaródzott jönni, de azért biztos, ami biztos, dobtam egy érmét a Trevi-kútba, háttal, meg éjfélkor, hogy visszatérjek még. Így már gondolom sejthető, hogy jártam Rómában, előtte azonban egy Milánó és egy Ancona állta utamat. Na nem mintha bántam volna.

 

Az első olasz Milánó volt, azon belül is a Sesto San Giovanni negyed.

Az ismerkedésünk kicsit felületesre sikerült, ha szépen akarom mondani, akkor az életstílusunkban van némi eltérés, amit igazán nehéznek tűnt összeegyeztetni.

Ugyanis, amikor odaértünk éppen gyanúsan zárva volt minden bolt, és beletellett egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy itt már megkezdődött a szieszta, és nincs még egy elvetemült rajtam kívül, aki ilyenkor járná az utcákat.

Mire az olaszom megebédelt, és kipihente a délelőtt fáradalmait, addigra én merültem ki, és inkább visszahúzódtam a 12. emeleten lévő légkondicionált szobába, és onnan figyeltem a visszatérő nyüzsgést.

Annyira nem is volt rossz ötlet, mert alig egy órácska múlva leszakadt az ég. Kicsit meg is voltam sértődve, hogy Olaszországban esik, ilyenről eddig én nem is hallottam.

Rájöttem, hogy sajnos, bármennyire is szeretném én ezt a kapcsolatot, mi nem egymásnak lettünk teremtve.

Nagyon azért nem keseredtem el, tudtam, hogy vár még rám itt valami, és igazam is lett.

Ugyanis Anconában szerelembe estem.

Mindennel és mindenkivel, első pillantásra.

A pálmafákkal, a házakkal, a szállodával, a szállodai szőnyeggel, a tengerparttal, a csillagos éjszakával, a szökőkúttal, az ágyba kapott reggelivel, az utca felett hangosan szálló ’Ciao’-val, és a két ’gustival’, amit bekanalaztam, mikor már megfáradtam a városnézésben. Az egyik karamell, a másik ananász ízű volt.

Mikor már majdnem elégtem a szerelem tüzétől, és

azt hittem, hogy nincs is tovább, kiderült, hogy

még lehet ezt fokozni.

Az olaszom mindent megtett, hogy elcsavarja a fejemet, és sorsom tényleg, végérvényesen megpecsételődjön.

Következő nap ugyanis teljesen egyedül vettem nyakamba a várost.

Van egy olyan elméletem, hogy a városok is szégyenlősek kicsit, így, ha egyedül indulsz útnak ezt meghálálják, és teljesen más arcukat mutatják. Hát, Ancona is pontosan ilyen.

A Szent Ciriacio katedrálisnál járva kezdtem el keresni a kandikamerát, ugyanis olyan látvány tárult a szemem elé, amit előtte csak útikönyvekben láttam, és kezdtem gyanakodni, hogy itt valami átverés van.

Pedig nem is, a tenger pont olyan kék és zöld volt, ahogy én láttam, a sirályok is ott repültek, az ég is felettem tündökölt, és még Ancona macskája is méltónak talált egy sor hízelgésre.

Anconaba bármikor, bármennyi időre, újra… De csak egyvalakivel.

Rómától óvtak, féltettek, figyelmeztettek, vigyázzak magamra.

Én meg nem hallgattam senkire, csak mentem a saját fejem után.

Nincs mit szépíteni, Róma megevett, felfalt elevenen, belém mart, porrá égetett. Szó szerint, mert a nap végére a 39 fokban egészen szép pirosra égtem.

Kilenc, igen, kilenc órát töltöttem el az Örök Városban, gyakorlatilag főmunkaidőben ismerkedtem vele. És még a legjobb olasz szeretőből is van olyan, hogy sok.

Úgy éreztem, hogy Róma csak játszadozik velem: amit az egyik kezével ad, a másikkal elvesz.

A metróból kilépve az első látvány ami a szemem elé tárult, a Colosseum volt, és vele együtt a rengeteg turista.

Rossz irányba kanyarodtam, és húszperces út helyett bolyongtam két órát, de így legalább megismertem azokat a helyeket is, amik túlmutatnak a tipikus turistalátványosságok pipálandó listáján.

Természetesen megnéztem a Spanyol-lépcsőt, a Pantheon-t (az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a kilenc óra alatt végig őt kerestem, és csak másnap, teljesen véletlenül sikerült rábukkannom), az Angyalvárat, Viktor Emánuel emlékművet.

Voltam a Vatikánban, piacoztam, ittam capuccinot, dobott nekem puszit öltönyös olasz férfi kanyarodó autóból, fényképeztem egy orosz zenészt a Szent Péter- bazilika előtt.

Szaladgáltam át a kocsik között, remélve, hogy át is érek a túloldalra, ettem mozzarellás szendvicset lépcsőn ülve, és csak csóváltam a fejem hitetlenkedve, hogy mind velem történik ez.

Valahogy mégis azt éreztem, hogy sok nekem ez a város, túl nagy falat.

Sok ez a nyüzsgés. Róma csak jön, és nyomul, és ha nemet mondok, akkor is tovább próbálkozik.

De hát… Valljuk be, olyan furán működünk mi nők…

Akkor, amikor fájt, már akkor tudtam, hogy egy idő után úgyis beadom a derekamat. És így is lett.

Nem tudom kiverni a fejemből az én olaszomat,

valami vonz hozzá, és érzem, hogy a történetünk

itt még nem ért véget.

Visszatérek hozzá egy szép napon.

Máshogy nem is lehetne, az érmém gondoskodik róla ott, a szökőkút mélyén…

H.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.