Ikrek ügyébe avatkozni: a 22-es csapdája, nem túlzok!

Ikertestvéreim vannak.

Mármint, nem az én ikertestvéreim – hanem testvéreim, akik ikrek.

Ők ketten. Én nem.

Azt, hogy milyen lehetett velük felnőni, egyetlen, egyszerű példával szemléltetném:

Még kicsi gyerekek voltunk, mikor akárhányszor összevesztek, sértődősen és komolyan, megoldhatatlanul, odahívtak: mondjam meg, kinek van igaza. 

És ez kérem, a 22-es csapdája, nem túlzok.

Abban a pillanatban ugyanis, hogy bármelyiküknek is elárultam, hogy szerintem most ő hibázott, nem egy, hanem két ellenséggel lettem gazdagabb, azonnal: 

a másik azonnal sértve érzett társa mellé állt, s máris ketten, megbonthatatlan egységfrontként, vállvetve szálltak szembe velem…

Igazából ma már azt hiszem, ez volt az a békülési mód, amit én nyújtani tudtam nekik.

A felbukkanó közös ellenség, aki újra összekovácsol s mindig kéznél van: szerencsétlenségemre, jómagam.

Ha nem akartam dönteni, persze szintén ugyanez lett a végkifejlet, nem volt kibúvó.

Kicsit olyasmi lehet ez, mint hogy én dohoghatok életem párjára apró-cseprő dolgokon, de ha a világból bárki akár csak egyetlen, lapos pillantást is mer vetni rá, hát annak gondolkodás nélkül leharapom a fejét.

Szóval, ikernek lenni biztos szuper: születésétől fogva van az ember mellett valaki, aki úgy ismeri, mint a tulajdon tenyerét…

Aki feltétel elfogadja úgy, ahogy van. Akinek a gondolatait is ismeri… 

Sokan még egy hosszú házasságban sem jutnak el idáig.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük