Ti szoktatok káromkodni? De őszintén! Én bevallom, igen. És – bár nő létemre nagyon nem szép dolog – én szeretem. Most sokan felhúzzátok a szemöldökötöket, de engedjétek, hogy kicsit kifejtsem.

Annyi szituációban moderáljuk magunkat, mindig, mindenhol igyekszünk választékosan fogalmazni, megfelelni a kulturális, társadalmi normáknak.

A főnöknek, kollégáknak, családtagjainknak, a gyerekeinknek, a pedagógusoknak, a boltosnak, az SZMK-nak, az orvosnak, a rendőrnek, sötöbö…és a végén marad egy jó nagy adag feszkó bennünk, megannyi kimondatlan dühös szó, mert hát ugye „így illik”.

Hát most őszintén!

Valld be, nem esik jól néha úgy istenigazából szabadjára engedni?

Hadd ömöljön az a „szép”, páratlan, választékos magyar trágár szóáradat bele a világba?! Mikor érzed, hogy felszabadul benned valami, kitisztulnak az idegeid pusztán a szavaktól?

Mintha kinyílnának a berozsdásodott csatornák, és csak zúdulna ki a felgyűlt szenny.

Tedd a szívedre a kezed...rúgtál már bele mezítláb az ágy lábába? Összeszorított fogakkal kipréseltél egy „AUUU”-t? Vagy amikor az egész világ összeesküdött ellened és igazán pocsék napod volt? Hát nem jobb kiadni néha a fájdalmat szavakkal? Valami jó cifrával kiűzni a sok mérget magadból?

Nem azt mondom, hogy kötőszóként használd, mert azzal egyrészt primitívnek könyvelnek el, másrészt úgy elcsépeled és koptatod a jó kis káromkodásainkat, mint ahogy azt amerikai filmekben a „szeretlek” szóval teszik.

Egy szó, mint száz, amikor nincs a közeledben gyerek, iskola, templom, próbáld ki, mennyire tudsz választékosan káromkodni édes anyanyelvünkön.

Aztán nevess magadon egy jót, és élvezd a felszabadító érzést!

Olvasói levél