Kisétálsz az életemből

Elveszítettelek, de nincs időm felfogni.

Azt hittem, szerettél, és tudom, hogy két emberen múlt, hogy így alakult.

De mintha neked nem is fájna ez az egész.

Hiszen felszegett fejjel és rezzenéstelen arccal

lépsz ki a helyzetből.

Számon a kérdés, de inkább ajkamba harapok, talán nem is akarom tudni… Talán  fájna, ha boldog lennél.

Tiszta, hűs szellő simogatja az arcomat. Hideg érintése ugyanolyan lágy, mint a te vékony kezedé. A kezedé, ami hamarosan másvalakit kényeztet… A tüske nagyon lassan fúródik a szívembe, hogy a kín minden egyes pillanatát megéljem.

Élvezem, mert tőled ráng az ideg benn, mely a múlt összes, elfeledett emlékét felszakítja.

Szerettelek és bizalmat adtam neked éppúgy, ahogy te nekem. Mondd, hol rontottuk el?

,,Mi”…

A lassan kitisztuló kép azt üzeni, hogy már csak

,,te” és ,,én” van.

A felismerés az utolsó reményszálat is kiszakítja a szívemből. Nem akarom tudni a nevedet, és próbállak mélyen elraktározni magamban, egy olyan helyre, ahova csak akkor megyek, ha már minden mindegy.

Szoknyád nagy karimája megbabonáz… Árván és tétován követem a széllel szökkenő lépteidnek nyomát. Ringatózol előttem, én pedig vergődök szőkeséged hálójában.

Tested sejtelmes és kéjes hullámzása már nem nekem szól…

Újat hívsz a táncra és én közben észrevétlenül árnyékoddá válok.

Hegyi László

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.