Köszönöm az exeimnek!

Ex. Vagyis más szóval egykori. Egykori szerelmek. Mindenkinek vannak az életében, így nekem is.

De mindannyian tudjuk, hogy nehéz és fájdalmas dolog előzi meg azt, hogy ex lesz valaki. Ez pedig maga a szakítás. Könnyek, letargia, olykor mérhetetlen szomorúság és csalódottság.

Én egy idő után úgy voltam ezzel, minél kevesebb időt töltök begubózva és sírva, keseregve, annál hamarabb találhatom meg tényleg az igazit.

Mint tudjuk: elesni, felállni, koronát megigazítani, továbbmenni.

Aha, persze… Könnyű azt mondani! De amikor azt éreztem olykor, hogy hűha, végre találtam valakit, aki bejön, sármos, intelligens, totál egy hullámhosszon vagyunk, akiről azt érzem, hogy már találkoztunk, talán az előző életünkben… Őt hogyan engedjem el?

Felkavar, tarol, mint egy hurrikán, aztán huss! Meggondolja magát. Valami nem működik. Szerinte… Szerintem meg működne.

Nincs túl az előző kapcsolatán, vagy házasságán. Lelkileg meg van roggyanva. Megijed attól, hogy valami hirtelen ennyire jó. Ő még nincs felkészülve. Rászakad a komoly kapcsolat lehetősége.

Pedig tudja, hogy köztünk valami jó, nagyon jó dolog indult el. Valami olyan, ami perzsel, de egyben rombol is. Feléget mindent, és nem lehet tudni, hogy ebben sérül-e valaki, vagy sem. Gyáva. Nem mer kockáztatni.

Én meg nem értem. Próbálom magyarázni neki, meggyőzni, de felesleges… El kell engednem! Megsiratom a történteket, de nem süppedek el a gyászban.

Hiszek a karmában, és nem hiszek a véletlenekben.

Pontosan tudtam mindig is, hogy olyan ez az egész, mint a karácsony: megkapom azt az ajándékot, ami csak nekem szól, ami nekem lett megalkotva.

Csak nekem.

És jönnek a karácsonyok, szép sorban. Kapok ajándékot, örülök is neki, de érzem, hogy ez még nem az. Tetszenek nagyon, sőt egyre jobban, de tudom, hogyha beérem azok valamelyikével, és nem várom meg azt a bizonyosat, akkor hosszú távon nem fog úgy boldogítani, ahogy én szeretném.

Várok. Türelmesen. Ez a legnehezebb.

De nem adom fel, egy pillanatra sem!

Megyek az úton, és szedegetem fel az ajándékokat, amik a lábaim előtt hevernek. Megköszönöm őket, de elbúcsúzva tőlük, bandukolok tovább rendületlenül.

És jön egy újabb karácsony. Várakozás. Picit pityergek is, telefonon beszélek a legjobb barátommal, aki szintén újra a szüleivel karácsonyozik, és megbeszéljük, hogy no para, most ennek kell lennie, de nem lesz ez mindig így, sőt!

Együtt sírunk, mert bár szeretem az életem úgy, ahogy van, és elképesztően nagy a hitem, mégis, azért vannak az ember életében megható pillanatok, amit szeretne már valakivel (és nem akárkivel) megélni.

Aztán egyszer csak rám köszön valaki… Szia!

És ez a szia megváltoztatja az egész életemet. Ahogy meglátjuk egymást, szemernyi kétségünk sincs.

Ő az! Rá vártam, egész életemben.

Honnan tudtad? – kérdezték a barátaim utána.

Onnan, hogy ez az érzés nem csal, nem hagy szikrányi kételkedést sem, egyetlen pillanatra sem bizonytalanít el. Nem keresel benne hibát, és nem is próbálod rábeszélni magad, hogy oké-oké, nem pont olyan, mint amilyet megálmodtam, de majd olyan lesz, úgy csinálom. Itt nem kell beérni azzal, amit dobott a gép.

Nem, itt semmi ilyesmiről nem volt szó, sőt! Minden perccel, órával, nappal, hónappal és évvel csak erősödött bennem, hogy ő az én ajándékom.

Aki nem hibátlan, mint hogy egyikünk sem az,

de nekem a legtökéletesebb, mindenben.

És ezúttal megköszönöm az összes exemnek, hogy akkor ők, vagy közösen, de nem egymás mellett döntöttünk!

Hálás vagyok mindegyikőjüknek, mert ha máshogy alakult volna, akkor most nem lennék a felesége annak a csodálatos embernek, akivel az elmúlt héten hivatalosan is összekötöttük az életünket. Akivel olyan boldogok vagyunk az első pillanattól kezdve, amilyet még soha életemben nem éreztem.

A kép a szerző tulajdona, fotó: Harmath Eszter

 

Persze mindig lesz szebb, okosabb, szőkébb, barnább, magasabb, lesz is kísértés bőven. De nem ezek számítanak! Hanem az az érzés: ha behunyom a szemem, és őrá gondolok, összeszorul a szívem, a gyomrom, és megtelik könnyel a szemem.

Amit pedig szoktak mondani, hogy az idő megold mindent, az valóban nem kamu! Időt kell adni mindennek, főleg azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számunkra!

Higgy abban, hogy a te ajándékod is megvan! Meg fogod kapni, ha elég kitartó és türelmes vagy!

És persze, ha nyitott szemmel, és szívvel jársz!

Tomkó Bori

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.