Magányos egy generáció a miénk…

Keressük, kutatjuk az IGAZI-t és közben várunk a nagy BUMM-ra, szikrára, arra a valami pluszra, hogy jöjjön a „za-za-zú”…

És mindeközben nem nézünk az igazi értékek mögé.

Ha kapcsolatot is teremtünk, nem vagyunk lélekben 100%-ra ott, mindig ott van a szebb, jobb, újabb lehetősége, és mindeközben nem tudjuk, hogyan kell szeretni, egy kapcsolatot megélni és nem csak benne élni, hogy hogyan lehet valakinek a párjává, társává válni.

És van, hogy félünk…

Megijedünk attól, ha valami jó lehet, ha alakul, ha van benne potenciál…

És előfordul, hogy inkább visszakozunk, és menekülünk…

Sokáig vagyunk szinglik, és közben kapálózva vágyunk valakire, aki ott van. Sokszor mindegy kire, csak egyszerűen valakire, akivel együtt vagyunk fizikailag, de érzelmileg, lelkileg mégis külön… És a magány folyton ott él a lelkünkben.

Ha pedig szakítunk, vagy vége lesz valaminek, mielőtt elkezdődött volna, előfordul, hogy nem a másik miatt sírunk, hanem annak a jövőnek a gondolatát gyászoljuk, ami lehetett volna.

A „mi lett volna, ha…” gondolatát, a közös jövő lehetőségét.

De az addigra már mind csak „volna, volna, volna…”

Annyi fájdalom és csalódás ér, hogy elfelejtünk érezni, elfeledjük, hogyan kell nyitni valaki felé, vagy kötődni hozzá, és végül olyan magas fal vesz minket körül, amin nemhogy beengedni nem tudunk már senkit, de magunk se tudjuk, hogy hogyan törhetünk ki mi magunk mögüle.

És ez a fal olyannyira eggyé forr velünk, hogy már fel se tűnik, észre se vesszük…

Véd és óv, de végül ez lesz az, ami távol is tart másoktól.

Vágyjuk a párkapcsolatot, a közös életet, a társat, a párt…

De nem tudjuk:

Hogyan? Hol? Miképpen?

Magányos egy generáció a miénk…

Juhos Petra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük