Azt kérded, mire vágyom? Közhelyes a válaszom: én tényleg csak boldog akarok lenni, a gyerekemet tisztességgel nevelni, boldog embert faragni belőle.

Valahogy nagyon nem így képzeltem el… 30 évesen mentem férjhez, a férfihoz, akit szerettem akkor már öt éve. A kislányunkat vártuk, boldogok voltunk, addigra mondhatjuk is, hogy kiéltük magunkat, buliztunk, utaztunk, tényleg minden a helyén volt.

Aztán megszületett a szemünk fénye, a lányunk. Komplikált szülés, gyógyuló sebek, átsírt, álmatlan éjszakák, gyermekágyi depresszió, tudod hogy van ez, ,,csak a szokásos”.

Nem tudom mikortól vagy mitől, valahogy minden egyre csak romlott. Hirtelen a meseszerű életünkből kezdett minden szörnyen eltorzulni.

A férjem segített, amennyire tudott, imádta a gyereket. De azért valahogy mindig ottragadt kicsit a barátaival munka után a szokásos helyükön, ahova azelőtt én is jártam velük.

Igyekeztem megérteni őt, hogy a munka mellett sok lehet ez az egész, kell a kikapcsolódás, de szép lassan ez mindennapossá vált. Én teljesen alárendeltem magam a kislányunk igényeinek. Aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, mi egyre távolodtunk egymástól.

Mára szakadék tátong, csak élünk egymás mellett. Ugyan szeretetben neveljük a csodás, kiegyensúlyozott gyerekünket (az ovipszichológus is ezt mondta), viszont közben semmi, de semmi nem emlékeztet már arra a két szerelmes, bolond fiatalra, akik voltunk.

36 éves vagyok. Tökéletesen elcseszett élettel,teljes kilátástalansággal, gyáva vagyok kilépni, amíg azt látom, hogy vannak napok, amikor működik a családunk, akkor úgy érzem ez az egész csak egy hülye rémálom volt.

Féltem a kislányomat a traumától, féltem a férjemet, hogy az alkohol mámorába menekül és végleg elvész, és féltem magamat, hogy egyedül maradok, szeretetlenül, magányosan.

És most ne mondd, hogy ,,beszélnetek kellene”, meg hogy ,,menjetek terapeutához”, rengeteget próbáltunk beszélni, de nem jutottunk semmire, ő bezárkózott teljesen, egy láthatatlan falat húzott fel, ahogy már én is.

Nincs köztünk semmi, csak a távolság, most már hat éve.

Vajon hol van az a pont, amikor lépni kell? Honnan tudod, hogy jól döntesz? Honnan tudod, hogy jót teszel a gyermekednek?

Elvált szülők gyereke vagyok. Felnőttként beláttam, jobb volt ez így mindenkinek, de gyerekként rengeteg fájdalmat okozott nekem a szüleim döntése. A mai napig van távolság az apám és köztem, sosem leszek olyan, mint az a lánya, aki vele élhetett.

Hát ilyenek járnak a fejemben, amikor úgy döntök, hogy maradok inkább a seggemen, elfogadom ami van, lehetne rosszabb is.

Jó munkám van, szeretnek az emberek, mosolyt csalok mások arcára, ha formában vagyok, azt mondják fényt hozok a szürke napokba. Este ránézek a békésen alvó kislányom arcára, látok egy átsuhanó mosolyt, álmodhatott valami szépet, és akkor megnyugszom.

Aztán mikor nem lát senki éjjel, bámulok a sötétbe, és némán siratom az elcseszett életemet…

Réka