Mikor tele a pohár

Aztán egyik nap arra ébredsz, tele a pohár.

És falhoz vágod… És darabokra törik minden, mint a fal mellett földre hulló üvegcserepek.

Tehetetlenül dühöngsz, sírsz. Okolod a poharat, a vizet, az egész mocsok életet amiért egyáltalán azt a poharat odatette. Minden és mindenki hibás, és csak ülsz a törött cserepek romjain…

És keresed a ragasztót, hogy összeeszkábáld, ami széthullott…

Pedig olyan sok előjel volt. Minden egyes csepp lassan ért a pohárba. Előtte még végigfolyt az üvegfalon, nyomot hagyva. Kezdetben kicsi, majd egyre mélyebb nyomot.

Lett volna idő változtatni. Észbe kapni. Annyi lehetőség lett volna.

Csak nem vetted észre. Mert mindig volt valami fontosabbnak tűnő… A lényeg meg elsikkadt.

Ha akkor máshogy csinálod…
Ha nem mondod ki, ha mégis kimondod….
Ha segítettél volna, ha az önzésedet félreteszed…
Ha ő segített volna, ha az önzését félre teszi…

Csak meg kellett volna beszélni, amikor még lehetett. Volna…

De nem volt máshogy csinálva, nem volt megbeszélve, és a pohár falán lecsordult az utolsó csepp.

És most mi legyen?

K.O.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.