Sokáig nem voltam más, csak egy átlagos gyerek, éltem a kiskamaszok gondtalan életét. Próbálgattam a szárnyaimat és közben tudtam, vannak védőbástyáim, a szüleim.
11 év, ennyi jutott nekem ebből a gondtalanságból, ekkor ugyanis elvesztettem az édesanyámat. Pedig ő volt a mindenem, iszonyatosan szerettem, szeretem még most is, mert elengedni persze nem tudtam egészen. Aztán egy évvel később, mikor 12 éves lettem meghalt az édesapám is. Nehéz leírni, hogy mi is játszódott le bennem, a fájdalmon kívül, amit éreztem az a magány, hogy egyedül vagyok teljesen, mindenféle bástya és védőpajzs nélkül. Közben meg tombolt bennem a lázadó tinédzser, egyszerre voltam összetört és dühös, kétségbeesett és dacos, nem tudtam mit is kezdjek magammal.
Az elvált nagynéném lett a gondviselőm, aki így két harcos tinédzser lánnyal találta szemben magát. Hazaköltözött a szülői házba, hogy a nagyszülők is besegíthessenek a nehéz pillanatokban, melyekből bizony kijutott neki is, nekem is. Egyikünk sem tudta hogy kezeljük egymást, mindketten elvesztettünk valakit, valakiket, ő a testvérét én a szüleimet. Lázadtam, gyűlöltem a világot, kerestem a „miérteket”, de sosem kaptam választ. Hiányoztak a szüleim, a fájdalom sokszor megbénított, ilyenkor vártam anyukám ölelő karját, biztató szavait, amik mindig megnyugtattak, ha szomorú, csalódott voltam.
A nagynéném és nagyszüleim mindent megtettek, hogy ne szenvedjek semmiben hiányt,
megkaptam mindent, én mégis úgy éreztem semmim sincs, nem találtam a helyemet, ezért mindig menekültem otthonról. Valahogy azt éreztem, nem tartozom oda. Ez az érzés, hogy folyton folyvást kívülállónak éreztem magam aztán sok mindenre sarkallt, nagyon korán próbáltam munkát és pénzt keresni.
Nem segített más, csak az idő.
Mert elkezdtem jól érezni magam otthon, elkezdtem elfogadni, hogy a rokonaim, akik velem vannak szeretnek és én is szeretem őket. A célomat továbbra sem feledtem, minél hamarabb a saját lábamra állni, de már nem menekültem.
Nem csak a családom segített, vannak és voltak barátaim, olyan emberektől is kaptam támogatást, akiktől nem is számítottam rá és persze csalódtam olyanokban is, akikről azt hittem soha nem fognak elfordulni tőlem.
Már látom, hogy az élet egy hullámvasút, egyszer fenn egyszer lenn, voltak már jobb és rosszabb napok, volt, hogy sírtam, aztán nevettem, csalódtam, majd újra bíztam, szerettem, és gyűlöltem. Voltam a felhők felett 3m-el, aztán padlón, de újra felálltam, mert fel akartam állni, volt, hogy állt mellettem valaki, volt, hogy senki, csak magam voltam, egyedül és közben csak arra gondoltam, hogy meg tudom csinálni, el tudom érni, túl fogom élni. A legfontosabb, amire az elmúlt időszakban rájöttem, hogy a döntés, mindig a saját kezünkben van.
Hogy hol tartok most?
Még mindig keresem önmagam, nincs férjem, gyerekem, építem a karrieremet, közben próbálgatom magam, mi az, amiben örömet lelek, amiben jó vagyok igazán. Egy valamit biztosan tudok, mert eldöntöttem, lesz családom, lesz jó munkahelyem, boldog leszek, és minden úgy fog történni, ahogy történnie kell.
Egyszer majd írok arról is, a boldogságról, az elért céljaimról, a döntéseimről és még olyan sok mindenről.
Betka
(kezdőkép: unsplash)
