Minden ember mögött van egy történet – Katalin

Katalin

Egyedülálló, egy gyerekkel, igazi harcos.

És ami mögötte van…

Sosem voltam az a nagy pasizós fajta.
Én az a hirtelen szerelmes, pihegős sóhajtozós, rajongós fajta lennék. Ezek szoktak plátói szerelmek lenni.
21 éves koromig csak pihegtem, sóhajtoztam. Aztán egyszer csak szembe jött velem egy fiú, és azt mondta, hogy márpedig te az enyém leszel.

Másfél évig hadakoztam ellene, de kitartó volt… Aztán úgy lett, ahogy mondta.

Mint ahogy 15 évig utána mindig az lett, amit akart. Észre se vettem.

Alapvetően rendes, jószívű, rendkívül intelligens ember volt. Először fel sem tűnt, hogy a magabiztossága csak álca. Hogy nem biztos, hogy csak az a jó és igaz, amit ő mond és tesz.

Hét év együttélés után házasodtunk össze. Szerettünk volna babát, de csak nagyon nehezen, három év próbálkozás után jött össze. Idegenkedtem a dologtól még a terhesség kilenc hónapjában is.
Aztán találkoztam a tündéremmel, a legjobb barátnőmmel, életem igazi és egyetlen értelmével. ,,Love at first sight” volt. Azóta is az… Nélküle ezerszer feladtam volna.

A férjem rendkívül jó apa volt, most is az. Pelenkázott, etetett, fürdetett, játszott, bohóckodott. Tökéletes kis boldog családunk volt.

Aztán a lányunk születése után kb. két évvel felülkerekedtek rajta a démonai.

Először fel sem tűnt, hogy baj van… Csak mikor ő mondta, hogy nem tudja megfogni a démonokat. Három évig harcoltunk együtt a démonokkal. Sosem tudhattam, hogy mire megyek haza…
A gyerek mindig biztonságban volt, arra legalább nagyon figyelt. Akkor szállt el, mikor kislányunk nem volt otthon. Kétségbe esett, félt, pánikolt…
Be akarta fejezni az egészet, nem is egyszer.

Rohantam haza már úgy, hogy fogalmam sem volt, mit találok otthon. Kaptam már telefont, hogy majdnem sikerült neki, menjek a balesetire.
Kaptam üzenetet, hogy figyeljek oda, mert valaki más is meg akarja menteni a férjemet. Addig soha fel sem merült bennem, hogy megcsalhat. Viszont akkor már nem is volt lényeges.
Rákérdeztem, nem tagadta.

Kifordult magából.

Én mentem, csináltam… És egyszerűen nem értettem, hogy mi történik. Mindezt úgy, hogy cseperedő kislányunk ne vegyen észre semmit. Mókázva, bohóckodva. Iszonyatos volt.
Három évig próbáltam megmenteni az életét… Ha akarta, ha nem.

Aztán azt mondta, elenged minket, nem tudja mi lesz, nem akar kínozni. Ekkor már egy ideje csak hónapokat töltött otthon egy évben.

Rájöttem, hogy simán, egyedül is képes vagyok helytállni. Dolgozni, gyereket nevelni, háztartást vezetni. Igaz, mindent kissé szétesett, hebehurgya, bénázós módon, de egyedül…

A férjem már csak egy látogató volt, akinek a gyerek nagyon örült, ha láthatta. Sosem akartam ezt a tökéletes, tiszta szeretet összetörni. Megfogadtam, hogy ha nem jön rá magától, ha nagyobb lesz, én sosem mondom el neki.

A legnagyobb sötétség kellős közepén,mikor épp ketten éltünk együtt a gyerekkel, mert az apja őrzött kereteken belül próbálta lerázni a démonokat, találkoztam Vele, a munkahelyemen.

Már ismertem gyerekkoromból. Egy helyen nőttünk fel, de sosem tartoztunk egy bandába. Csak emlékeztem rá…

Húsz év múlva jókor voltunk jó helyen. Segítséget kért fizikailag és én segítettem, mert ez a munkám. Aztán érzelmileg is segítettünk egymásnak.
Kihúztuk, felemeltük, újjáteremtettük a másikat.

Neki is volt egy gallyra ment házassága. Meglepő módon sikeres emberként is tele volt kételyekkel, gátlásokkal.

Elhitte nekem, hogy nem kell így élni és én elhittem neki ugyanezt. Támasza voltam én és a szerelme, mikor válni készült. És ő ott volt nekem, mikor egyedülálló anyuka lettem.

A szerelme felemelt, megszépített, határozottá tett.
Velem volt, mikor árva lettem, vele voltam, mikor főnök lett.
Nem volt köztünk testi kapcsolat, igazából alig találkoztunk, de mindig, mindennap elmenekülhettünk ebbe a különös, varázslatos szerelembe.

Mostanra úgy tűnik, hogy kivette belőle azt, amire szüksége volt.

Én nem érzem úgy, de elengedem. Hiszen azt tanítottuk egymásnak, hogy légy boldog, mert ez a legfontosabb.

Elengedem, mert szeretem… És mert megtanultam, hogy senkit nem szabad bezárni.

Most jól vagyok. Egyedülálló anyaként, magabiztosan. Bízom a happy endben, legfeljebb nem sikerül.
Rosszabbat is megéltem már.

Katalin vagyok, igazi túlélő. Ez az én történetem.

És a tiéd mi? Elmeséled?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük