Minden ember mögött van egy történet – Laura

Laura.

Büszke nő, anya, gyermek, mások támasza.

És ami mögötte van…

Ma már boldog vagyok. Felesége valakinek, akit szeretek, de erre nagyon kicsi volt az esélyem. Elmesélem, hogy miért. Lázadó korszakomat éltem, kannás bor, cigi, megfelelni vágyás levetkőzése. Minden teher az én vállam nyomta, az én feladatom volt nagylányként a család kisebbjeinek a terelgetése, besegítés a háztartásba. Túl sok teher, túl sok elvárás, és én csak 16 voltam.

Misi kedves volt hozzám, bíztam benne, akartam hogy szeressen, sok buliba jártunk együtt, mi voltunk az álompár. Egyszem fiúgyerek, a családja szeme-fénye. Labilis volt, én nem tudtam. Mindent megkapott, amit csak akart, mindent. Olyat, hogy „nem” talán sosem mondott neki senki sem.
Nagyon tetszettem neki, és ez imponált, a sulinak melléjártam, nem érdekelt. Lázadtam anyám, apám, és a világ ellen.

– Még nem is ismered, 16 vagy, nem mehetsz sehova! – anyám megint parancsolgatott.

– De anyu… ! – csaptam be magam mögött az ajtót. Misi a kapualjban várt, és felcsillant a szeme, amikor meglátott. Végre valaki örül nekem. Valakiben bízhatok, valaki szeret, mert én vagyok én, olyan amilyen.

A buliban már sokan voltak, szuper ház, jó zene, a társaság nekem való. Aztán Misi félrevont. Csókolóztunk. Cigiztünk, és ittunk. Sokat. Főleg én, csak ittam és ittam, Misi itatott. Úgy éreztem, a bánatom végre kiadhattam magamból. Aztán bevitt a szobájába, ráeszméltem mit akar, NEM-et mondtam… De őt ez nem érdekelte… Lefogott, és még ma is hallom a szuszogását… A mai napig képtelen vagyok elviselni a piaszagot.

Vádoltam magam, bűnősnek, mocskosnak éreztem a testem, lelkem. Nem mertem elmondani senkinek. Misi nem keresett többé, egy sms-ben annyit írt „Bocsi”… De én nem tudtam megbocsátani.
Erőszakkal vette el azt, amit neki akartam adni, de nem így, és nem ott… A lelkem, a hitem és a bizalmam ölte meg.

Nem sokkal később Misi felakasztotta magát, a szülei összetörtek. Ott voltam a temetésén, és még csak sírni sem tudtam. Ezért is vádoltam magam. Fél évig azt sem tudtam, mi van körülöttem, csak éltem, mint egy zombi. A szüleim látták, hogy megváltoztam, de mivel jó tanuló maradtam, mosolygós és segítőkész gyerek, annak tudták be: felnőttem. És valóban felnőttem. Csak nem így akartam felnőni… Nagyon nem így…

Férfiakban bízni nem tudtam, hát nőkkel kezdtem. Ők segítettek ki a lelki veremből, és ébresztettek rá, mennyire csúnyán visszaélt a bizalmammal Misi.

Ők, a „legjobb barátnőim” meggyógyították a lelkem, és a testem sebeit. Öt évbe telt, mire elfogadtam, és feldolgoztam mi történt velem.

Ma már én segítem a bajba jutott nőket, egyfajta támaszuk lettem, mégis szégyenfoltként elhallgatom az én múltam, hiszen ma is érzem a szuszogását, és gyűlölöm magam érte, hogy nem tudtam tenni ellene. Ma már boldog anya és feleség vagyok, az esélyt megadtam magamnak, más nők segítettek feldolgozni azt, amit nem lehet. Amit egy életen át cipelsz, láthatatlan skarlátbetűként. Mégis, a múltam árnyékában másoknak segítek. Talán már érted, hogy miért…

Laura vagyok, büszke nő, anya, gyermek, és mások támasza. Ez az én történetem.

És a tied mi? Elmeséled?

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük