Mit látsz rajtam ennyi év után?

-Látod?

Kicsit másképp cseng a hangod, mint amikor általában kérdezel tőlem valamit, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Odamorgok egy nem-et, de újból nekem szegezed a kérdést:

-LÁTOD?! – nincs mese, valamit látnom kell. A fürdőszobába lépve a különös, kissé riadt tekinteted köszön vissza rám a tükörből. Nem, biztos, hogy nem változtattál hajszínt és a ruhád se új.

Talán.

Nő a tükör előtt. József Attila biztos nem arra az arckifejezésre gondolt, amikor megírta azt a csodás költeményt, mint ami engem pásztáz megilletődve, hitetlenkedve és még ezer érzelmet magába sűrítve.

– Egy kicsit mintha megfogta volna a Nap az arcod… – engem is meglep a gyenge kezdés, te pedig azonnal belém fojtod a próbálkozást.

-Március van.

Hangosan felnevetek, de te el sem mosolyodsz.

-Mit kell látnom? – kérdezem végül, te pedig egy hosszú sóhaj után a fejedre mutatsz.

Kicsit elbizonytalanodom, de végül határozottan kijelentem:

-Eddig is ilyen színű volt.

Végre enyhülnek a vonásaid,

de a szád sarkában egy szomorkás árnyalat húzódik meg.

Felém fordulsz és olyan hangon szólalsz meg, mint egy kislány, akit azon kaptak rajta, hogy édességet csent a boltból.

– Megérkezett az első… – bólintok, mint aki érti, hogy miről beszélsz. Beletúrsz a hajadba és lázasan kutatsz, majd egy tincsnél lelassul a mozdulatod és végül kibököd.

– Ősz hajszál, látod? – elmosolyodok és hallgatom, ahogy az egyetlen ősz hajszáladtól eljutunk odáig, hogy

“megvénültem, asszonyosodok és hiába minden kence, azok a szarkalábak ott maradnak!!”

Ismét megkérdezed, hogy nekem is feltűnt-e, hogy múlik az idő, mire engem valami jól eső melegség jár át.

Mert igen, észrevettem, hogy már nem az a szélformálta, sovány kis nő vagy, akinek hátizsákban vittem a töméntelen mennyiségű csokoládét, hogy végre hízzon egy kicsit.

Igen, nem hazudok, látom, hogy már a szemed is másképp mélyed el, hatol a csontomig, amikor rám nézel. A kislányos csillogás már nem mindig táncol benne, de jelen van.

Érett nő lettél, az én társam, aki szavak nélkül is ért

és ez nekem sokkal többet jelent,

mint az, hogy a derekad már nem egy érettségiző lányéra hajaz.

Igen, azt is látom, hogy ha nem alszod ki magad, akkor a fáradtság már ráül az arcodra és a smink sem fedi el.

De tudod mit látok még? A nagyszüleim hálószobáját. Ahol a falon az ágy felett két kép lógott: egy, ami a házasságkötésük napján készült és egy, ami a negyvenedik házassági évfordulójukon.

Ezt látom minden egyes kis barázdában a szemed alatt és azt, amikor legutoljára a kórházban izgultunk Érte. Egymás kezét szorítva alkotva azt az egységet, ami legyőzhetetlen és megközelíthetetlen sziklafalként keríti körbe a Mi világunkat.

Igen, tapasztalom, hogy az idő rója a köreit, de akár hiszed, akár nem, boldog vagyok, hogy észrevehetem a testeden a változásokat. Mert ez annak a jele, hogy együtt vagyunk. Akkor is, amikor nehéz és úgy érezzük, hogy minden kilátástalan.

Én ezt látom.

És még egy kis srácot, aki egyszer majd ugyanúgy fog gyönyörködni a közös képeinkben, mint anno én a nagyszüleimében.

Hegyi László

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük