Mócsing, a városi malac feljegyzései – A zombimalac ébredése

„Csak nem az állatorvostól jöttök?” – kérdezte sajnálkozva egy néni a remegő Zsömitől a rendelő melletti utcában.

Közel jönni nem mert ugyan hozzánk, de azért három lépés távolságból lediktálta az egyik helyi taxis telefonszámát. Kisvártatva meg is érkezett az autó, de csak azért, hogy sofőrje közölje: élő állatot nem szállíthat. Ebbe a vérző, félholt állatok is beletartozhattak, mert tétovázás nélkül elhajtott.

Egy overallos villanyszerelő és egy robogón érkező, farmerdzsekis fiatalember nyújtott végül kézzelfogható segítséget. Nyilvánvaló volt, hogy vergődő testem nem maradna meg önszántából az utánfutóban. A villanyszerelő látott már rúdon szállított toros disznót, ezért azt javasolta, kötözzék össze a lábaimat, akkor talán nyugton maradok. Az volt csupán a bökkenő, hogy az a hajdani disznó valószínűleg már nem élt, amikor hagyta magát megkötözni, én pedig valamilyen szinten mégiscsak éltem, és nem hagytam.

Az Anyu hátizsákjában fellelhető anyagokkal, úgymint egy darab női selyemsállal és két darab cipőfűzővel valahogy azért hurkot ügyeskedtek a csülkeimre, de a hurkok rögtön lecsúsztak. Ráadásul a rögbis leteperés mellékhatásaként egyik bokám felhorzsolódott. Ugyanakkor kisebb csoda volt, hogy az oldalasomon frissen összevarrt vágás kitartott, és a bokámmal ellentétben egy csepp vér nem sok, annyi se ütközött ki rajta. Mindeközben lankadatlanul visítottam, és jobbra-balra csapkodtam a fejemmel. Égi szerencse, hogy harapni nem jutott eszembe, különben talán még a két bátor férfiú is megfutamodott volna.

Végül nagy nehezen visszaemeltek az utánfutóba.

Anyu markolta rángatózó mellső, a villanyszerelő pedig rugdosódó hátsó lábaimat. A robogós pasi letette a saját járművét, és ő húzta-kormányozta járgányunkat, míg Zsömi előreszaladt, hogy dicstelen menetünk előtt utat, kaput, ajtót nyisson.

Dőlt róluk a verejték, mire több megtorpanás és hajszállal megelőzött újabb zombimalac-szökés után végre becipeltek engem az előszobánkba, és leraktak a tiszta paplanhuzatra, amiből Anyu előrelátón még reggel friss derékaljat készített számomra. Zsömi minden rést eltorlaszolt, minden ajtót bezárt a közelemben, mert még mindig nem álltam le. Igaz, szorítást nem érezve, már halkabban ordítottam, de kóvályogva próbáltam átnyomakodni mindenhol, amerre menekülési utat véltem felfedezni.

Anyu hálát rebegett a megmentőinknek.

Valahogy eltámolygott a kapuig, hogy útjukra engedje őket, de aztán le kellett ülnie a kerti útra, mert elfeketült előtte a világ. Azelőtt sosem állt még a szívroham szélén, de akkor úgy vélte, hogy ilyesféle érzés lehet.

A felfordulás zajára Zsombi bátyám előjött kuckójából, és persze halálra rémült. Nem mert a házba visszamenni, csak lődörgött a kertben, Anyutól várva lelki támaszt. Furamód éppen ezzel segített neki abban, hogy magához térjen. Együtt jöttek vissza a házba, ahol Zsömi lankadatlanul terelgette önjáró porhüvelyemet a tágas előszobában, miközben óvott önmagamtól. Végül nagy sokára elhallgattam, és éppen ott rogytam le az ámokfutást kialudni, ahol kellett, a saját fekvőhelyemen.

A két nő reszketve, vérmaszatosan ült a konyhaasztalnál, és nem tudták abbahagyni egymás nyugtatgatását. „Végre vége. Túléltük, hurrá, ügyesek voltunk! Mostantól minden rendben lesz. Húúúúúha! Soha, de soha többé ilyet…”

Az utánfutót azóta Ámokfutónak nevezzük, és Anyu nem szállít benne mást, csak néha egy-egy búzakorpával teli zsákot vagy bálázott faforgácsot, amiket a gazdaboltban vásárol nekem, illetve a tengerimalacnak.

Zaklatott lefolyású operációm utóbb egy szó szerint állati pech-széria részének bizonyult. Misu, életem első macskája nem sokkal korábban pusztult el, amikor szokása ellenére átszaladt a főút túloldalára. Meg akarta látogatni a szomszéd macskahölgy újszülött kölykeit, és egy távolsági busz kivasalta, úgyhogy a műtét idején éppen macskátlanok voltunk.

 

Még aznap délután, miután hazahoztak engem az állatorvostól, sőt talán éppen azalatt, míg első igazi, gyógyító álmomat aludtam odahaza, a szomszédnak sikerült négy kismacskát kiszednie az eldugult esőkifolyóból, ahol a fészkük volt. Az anyamacska látszólag elfogadta az alom hazaköltöztetését. Talán egy ott maradt ötödik kölyökért, vagy csak hogy még egyszer körülnézzen, másnap még egyszer visszaszaladt, át a dübörgő autóbuszok és teherautók között. Soha nem tért vissza a kölykeihez.

A négyhetes kiscicákat új, emberi családjuk odaadóan gondozta a szomszédban. Egyikükre Anyuék még Misu elvesztése napján benyújtották az igényt. A két cirmos, mint két pohos kis Buddha, csak cuclizott és aludt egész nap, ellenben a feketék folyton nyüzsögtek. A kisebbik kormosnak, a négy közül a legélénkebbnek, közelről nézve különös mintája volt. A fekete bundába egyesével hófehér szőrszálak ágyazódtak, amitől a cica egy aprócska, selymes tüskéjű tarajos sülre emlékeztetett. Anyuék őt hozták haza, és Zsömi valamiért Tacónak nevezte el. Zsombi csak Széndarabnak hívta. Amikor felbátorodott és játékosabb lett, Aktív Szénnek, ha pedig rosszalkodott, Hiperaktív Szénnek nevezte. Akár széndarab, akár tarajos sül, Anyu bánatára a cukinak szánt cicafotókon az amúgy makkegészséges kis jószág úgy festett, mintha a bundáját belepte volna a penész.

Kartali Zsuzsanna

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük