Mócsing, a városi malac feljegyzései – Elmacskásodtunk

Új kiscicánk buzgón nyelte a laktózmentes tejet. Eleinte egy kimosott orrcseppentőből, majd amikor az nem bizonyult eléggé hatékonynak, és a csöppség Anyuék minden igyekezete ellenére folyton éhesnek látszott, már a Misutól örökölt tálkából ivott.

A pocakja ettől kezdve a megfelelő mértékben gömbölyödött, de az állatka mamahiányán ez nem sokat segített. Az is kevés volt neki, hogy Anyuék dajkálták. A harmadik naptól kezdve Zsombi is föl merte venni, sőt álomba is tudta dögönyözni, de Tacónak másra volt szüksége, és tudta is, hogy mi az. Illetve ki. Hát én!

A doki bácsi az altatóval talán túlzottan takarékos volt, de a sebvarró cérnát igazán nem sajnálta tőlem. Oldalasomat olyan jól összefoltozta, hogy ámokfutásom alatt is kitartott a varrás, és később se keletkeztek belső vérzéseim. Másnap reggel már ügyesen kibújtam a kutyaajtón, hogy odakint könnyítsek magamon, és a varratban is csak enyhe feszülést éreztem a ráfújt ezüstszínű fertőtlenítő réteg alatt. A horzsolás a bokámon nem volt komoly, két nap alatt begyógyult.

Volt hát kedvem és módom, hogy az új macskánkra figyeljek, és mi tagadás, jól is esett őt néznem, hiszen csetlés-botlásával elterelte a figyelmemet testi nyavalyáimról. A cicusnak Misu révén kiváló ajánlólevele volt hozzám, ráadásul gyermeki bizalommal viseltetett irántam. Azonnal megszerettem, noha az első időkben még nem tudta visszahúzni a karmait. Ez nem volt éppen kellemes, mivel folyton az orromat és a fülemet csíkozta velük.

A nap nagy részében mindketten a magunk vackán szundikáltunk. Időnként, talán amikor az anyjával, vagy a testvéreivel álmodott, átkúszott hozzám, és mellém gömbölyödött. Csak egyszer-kétszer feküdtem rá, azt is csak eleinte, és akkor is csak véletlenül… Olyankor rögtön felnyikkant, és én helyet engedtem neki. Ha rátalált a farkincám bojtjára, hagytam, hogy játsszon vele, amíg túl erős nem lett a harapdálás, karmolászás. Akkor ráültem a bojtra. Néha a cicára is, ha nem volt elég fürge, de nagyon hamar fürge lett.

Eljött aztán a nap, amikor éppen valamelyik oldalasomon feküdtem (akár az operált oldalon is, mert már tényleg nem fájt), és a kis pimasz felfedezte az emlőimet. Nem igazán neki voltak szánva, sőt már leginkább senkinek sem szántam őket, de valahogy nem volt erőm elhessegetni onnan a cicát. Amíg nem fáj nagyon, hadd próbálkozzon, gondoltam. Kicsit libabőrös érzés volt eleinte a szoptatás, aztán ahogy ő rám szokott, én is megszoktam a vele járó macerát. Nem is volt rossz éppenséggel. Kora reggel, délután, vagy késő este, mindig talált módot a cumizásra, én pedig észrevétlenül, éppen, miután elvesztettem az anyaság lehetőségét, pótmama lettem.

Mama-malac. Mamalac.

Hiába, az élet nem áll meg, és mindig kínál új lehetőségeket, csak nyitottnak kell lenni irántuk…

Taco cicának nagy mázlija van, hogy velem hozta össze a sors. Na jó, nekem szintén. Remélem, hogy az én nyugalmas életmódomat követi majd, és nem akar az utcán csatangolni, hogy őt is elcsapja egy busz. Én még a kapu közelébe se szívesen megyek, ha nem muszáj, az pedig álmomban se jutna eszembe, hogy kiszaladjak rajta.

Úgy beszélek, mint egy gyöpös agyú vén koca, pedig csak az aggodalom szól belőlem. Féltem a fogadott fiamat, és emiatt szeretném, ha mindig mellettem maradna, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Felnőnek a gyerekek… Hiába az én nevelésem, mégis mások vagyunk. Tettetem, hogy nem figyelek oda, pedig a frász tör ki, amikor az almafán akrobatikázik, miközben én alatta a lepotyogott almát próbálom megmenteni az enyészettől.

Anyuék alig várták, hogy a kis fekete mitugrász elég nagy legyen az ivartalanításhoz, hiszen lerítt róla, hogy Potya névre hallgató nyúlánk, izgő-mozgó anyja külsejét és természetét örökölte.

Szomszédunk apró kölyökként találta Potyát a kocsijuk motorházteteje alatt, ahová a cica a motor melegét keresve bújhatott egy hideg éjjelen, és ahol akarata ellenére új otthonáig utazott észrevétlenül. Mindig is vadóc maradt. Furamód csak azután szokott kézhez, hogy – igen korán – kölykei lettek. Talán azért szelídült meg, mert négy mohó ivadéka kiszívta amúgy is még fejletlen, kamaszos testéből az erőt. A mardosó éhség és az anyai hormonok megpuhították kemény jellemét, így legalább azalatt a négy kurta hét alatt, ami az életéből hátra volt, megismerhette a családi boldogságot, emberi családjáét is beleértve.

Korán elárvult macska-fiam immunrendszerének sajnos nem adhattam anyatejes támogatást. Szegénykémnek bolhacsípés- és csirkehús-allergiája lett, de hála nekem, legalább érzelmileg kiegyensúlyozottá vált. Még kamaszkorában is rá-rácuppant az emlőimre, ha éppen olyan testhelyzetben aludtam, amelyben hozzájuk fért. Talán nem kellett volna már megengednem neki, és amikor nem voltam nagyon álmos, próbáltam is időben hasra fordulni, amikor közelített, de ez nem mindig sikerült. Ráadásul sajnáltam is szegényt… aminek meg is lett a következménye.

Az én emlőimen nyilván más bacik tenyésztek, mint amik egy anyamacskán szoktak. Csak erre tudtunk gondolni Anyuval, amikor Taco felső ajkán gyulladt duzzanat jelentkezett. Elvitték az állatorvoshoz (Őt nem nagy kunszt elcipelni oda!), és kapott két szurit, amitől lassacskán lelohadt a duzzanat. Egy makacs szájszéli sebecske hetekig látható volt még, de ez a macsekot nem nagyon zavarta. Talán a cumizásban mégis, mert ezután fokozatosan leszokott rólam.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük