Mócsing, a városi malac feljegyzései – Gerilla a kályha mögött

Micsoda hálátlanság volt Anyutól! Pár nap alatt megszokta szobatisztaságomat, és egyre ritkábban emlegette, hogy én milyen rátermett vagyok. Tennem kellett valamit, hogy több dicséretet kapjak, így hát fellázadtam.

Kerülni kezdtem a macskavécét, helyette következetesen a tűzifa-tároló rekesz és a gyújtóstartó kosár közé jártam néhány napig. Persze újra kezdődött a malacröptetés tetthelytől újságpapírig, mégse adtam fel, az alom helyett következetesen a tűzifa mellé piszkítottam. A mit sem sejtő Anyu erre megszabadult a fásrekesztől, mert azt hitte, a macskavécéhez hasonló alakja tévesztett meg engem. Ha-ha!

Imádom azt a naiv jóindulatot, amivel Anyu magyarázza olykor nem teljesen makulátlan cselekedeteinket. Embergyerekei is csőbe húzzák így néha… Meginogtam, mert sajnáltam szegényt, de kitartottam még egy darabig, mígnem a vizeletem lassan a vaskályha alá szivárgott, ami ettől csakhamar rozsdásodni és szaglani kezdett. Ez már sok volt.

Remélve, hogy ennyi Anyunak is elég, hirtelen visszaszoktam a tiszta újság-rétegekkel kitartóan hívogató alomtálcába, és a siker, vagyis a dicséret-özön ezúttal sem maradt el. Abban azonban hiába reménykedtem, hogy a korábbinál tartósabb lesz. A dicséretek kisvártatva ugyanúgy megritkultak, mint eleinte, és átvette helyüket a megszokás.

Újra büntető hadjáratot indítottam, de ezúttal nem mentem a kályha és kiegészítői közelébe. Örültem, hogy Anyunak nagy nehezen sikerült rozsda- és szagmentessé tennie azt a területet, ezért most egy közeli ajtóbeugrót szemeltem ki, ami Zsömi szobájába vezetett.

Naná, hogy megint kikaptam miatta!

Főleg, amikor felpúposodott és levált a küszöb, és már az ajtót se lehetett tőle rendesen becsukni.

Szeretetre méltó embereim még mindig nem gyanakodtak. Galádságomra azt találták ki magyarázatul, hogy bizonyára csak kinőttem a macskavécét. Szó se róla, egyre nehezebb volt akkurátusan elhelyezkednem benne, hogy semmi se menjen mellé, de még meg tudtam volna oldani, ha lett volna miért.

Nem fogták fel, hogy kell nekem a plusz elismerés!

Belátom, ezzel a küszöb-dologgal kissé túllőttem a célon, de akkor még nem fogtam fel, hogy mennyi bosszúságot okozok vele.

Szegény Anyu nyakába vette a várost, hogy nagyobb cicavécét találjon nekem, de már a meglévő is maximális méretű volt. Próbálkozott virágdézsa-alátéttel, de az csak a datolyapálma alá volt jó. Rendelt műanyag kisemlősketrec-aljat, ám az sosem érkezett meg. Vett egy tömör falú ételes rekeszt, azt meg nem lehetett rendesen tisztítani.

Végül egy jobb sorsra érdemes, óriási menzatálca került a macskaalom helyére, ami folyton csúszkált és zörgött, de legalább alacsony volt a pereme, és könnyű volt belelépnem.

A parketta korhadásnak indult a felpúposodott küszöb túloldalán, és rémes szagot árasztott, úgyhogy megadtam magam. Attól kezdve néhány hónapig, amíg meg nem érett a szervezetem az egész éjszakai vécémentességre, ezt a tálcát használtam, és mindenki megnyugodott. Az ünneplés ezúttal teljesen és véglegesen elmaradt, de már nem bántam. Szentül elhatároztam, hogy anyagcsere-ügyekben ezentúl ragaszkodni fogok a bejáratott rutinhoz.

A békesség is ér annyit, mint a dicséret.

Főleg, ha emellett azért nem marad el a simogatás sem.

Egy idő után a zörgős menzatálca is kicsinek bizonyult. Kezdtek aláfolyni-mellépotyogni dolgok, amit én is utáltam, hát még azt, hogy Anyu sokat kesergett miatta. Ha meg tudtam volna fogni a felmosót, esküszöm, még a takarításban is segítettem volna neki. De nem tudtam, ezért inkább úgy döntöttem, mindent visszatartok a reggeli első ajtónyitásig, és ez bevált.

A zörgős tálca biztonsági megoldásként,a helyén maradt még egy darabig amíg Anyu rá nem jött, hogy hajnali ébresztő gyanánt szándékosan zörgetem. Csak meg kellett pöccintenem az orrom peremével, és olyan ramazurit csinált az a tálca, ami még a holtakat is felverte volna! Én jól szórakoztam rajta, de Anyuék kevésbé.

Végül a nyugdíjazott tálca új lehetőséget kapott a hasznosulásra, mint a fedelét vesztett komposztos kuka pót-teteje, nekem pedig másik zajkeltő eszköz után kellett néznem. Nem volt nagy kihívás egy olyan találékony malac számára, mint amilyen én vagyok.

Úgy döntöttem, hogy a konyha és a fürdőszoba malacos terület. Ha valamiért éppen (átmenetileg!) nagyon ki akarnak zárni valamelyikből, kénytelenek kilincsre csukni az ajtaját. Néha véletlenül én is becsukódom hol ide, hol oda. Kitapasztaltam, hogy ha orrkorongom peremét az alsó ajtórésbe akasztom, és jól belefeszülök, döngő hangot ad az ajtólap, amit embereim rosszul viselnek, tehát amint tudják, kinyitják nekem. Anyu szerint egyszer még leakasztom valamelyik ajtót a zsanérról, és majd jól kupán csap. Először az ajtó, aztán meg Anyu.

Amikor egyik emberem sincs itthon, nem erőltetem a pengetést, értő közönség híján nem is foglalkozom a csukott nyílászárókkal.

Minek törjem magam, ha tudom, hogy nincs a közelben senki, aki ajtót nyithatna nekem?

A nyitott ajtókat viszont mániákusan becsapdosom, akár van itthon valaki, akár nincs. Amelyik ajtót tartósan nyitva szeretnék tartani Anyuék, azt oda kell kötniük valamihez, mert a peckek és kitámasztók olyan kihívást jelentenek számomra, aminek nem tudok ellenállni. A kitámasztó pedig nekem nem tud.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük