Mócsing, a városi malac feljegyzései – Kukorica Sam

Amikor Taco cica oltása miatt a rendelőben jártak Anyuék, megkérték az állatorvost, hogy jöjjön el hozzánk az esedékes féregirtó injekciómat beadni.

A megérkező dokit Lurkó persze körüludvarolta némi jutifali reményében, de szegénynek csalódnia kellett. A vajasdobozban zörgős kukorica volt, amit nekem szántak. Becsukódtunk a télikertbe, hogy ne jussak messzire, ha netán pánikba esnék a tűszúrástól, ami ugye nálam jólneveltebbekkel is megesik. Hát, első körben mégis messzire jutottam, mert bátorság ide, szégyen oda, a közelítő fecskendő látványától a lábam önállósította magát, és huss, kivitt a kutyaajtón. Egyéni sebességi rekord!

Második körben aztán már az előszobába húzódott a doki a kukoricás dobozt rázogatva, közben Anyu buzgón csukogatta az odanyíló ajtókat. Akkor már nem is jutottam messzire; friss ugrótudományomat kamatoztatva az egyik fotelba menekültem. Miközben a „merre tovább”-on gondolkodtam, kaptam egy marék kukoricát a számba, és egy kiadós bökést a fülem mögé. Nehezen figyelek egyszerre kétfelé, és talán érthető, hogy inkább a kukoricára figyeltem, de minden elismerésem a dokié, aki viszont nagyon jól tud egyszerre injekciót beadni és malacot etetni. Biztos ezt is tanítják az egyetemen.

Anyu, a kis naiv, azt hitte, hogy a jutalomkukorica ezután mindig beválik majd, ha jön az állatorvos szurkálódni. Hát nem! Az a helyzet, hogy mostanra már a kapuban álló biciklijéről is megismerem azt a férfit, aki elvette a gusztusomat a kukoricától. Elérte, hogy a kukoricát tartalmazó margarinos doboz puszta látványára is rám törjön a menekülhetnék… Akár alutasakos cicakajával is próbálkozhat, én az állatorvosnak nem megyek többé önként a közelébe! Felébreszti az összes szunnyadó rossz emlékemet. Ezek sora félévente újabbakkal bővül, amikor elérkezik a féregűző oltás ideje.

Telefonon egyeztetett időben jön a kínzóm.

Anyu jó előre bezár engem az előszobába. Én már csak arra neszelhetek, hogy ott terem az a rémes ember, és kitárt karokkal, mosolyogva közelít hozzám. Egyik kezében finom falatok, a másikban fecskendő. Naná, hogy az utóbbira sandítok! Ez egyszer nem a kaja a fontosabb, hanem a menekülés. Prédaállatok utódaként ebben profi vagyok, mégis hiába, mert Anyu ilyenkor nem nekem segít, hanem a dokinak. Beterelnek a kiskályha mögé, a hintaszékkel elzárják az utamat, és a doki belém böki a tűt.

Nem fáj nagyon, mégis utálom.

A jutifalit az utóbbi időben már kézbe sem veszi az állatorvos. Anyuval rájöttek, hogy erre az öt percre szünetel az étvágyam. Lurkóé persze töretlen! Imádott dokija kezéből még a pergős, kemény kukoricát is befalná.

Rajtam nincsen állandó nyakörv, ami a bokoralji kommandózás közben beakadhatna. Tacót viszont a jólelkű kiscica-mentő tolvajok felvilágosítása céljából felszereltük egy tulipiros darabbal, ami mellesleg bolhariasztó is, és messziről jelzi, hogy gazdis a cicus, kéretik nem hazavinni. Anyu ráírta a mobilszámunkon kívül a cica nevét is, így amikor a hátszomszéd kertjébe tett látogatás során lemaradt Tacóról a bolhanyakörv, a szomszéd néni unokája rögtön tudta, kihez tartozik, és szépen visszaadta. Pedig Anyuék Lurkót és engem gyanúsítottak, hogy mi rágtuk le a cicáról. Tudhatnák pedig, hogy azt a citronella illatú vackot sose venném a számba! Illetve talán mégis. Hogyha cicakajával jutalmaznának érte.

Azt mondjuk nem bánom, hogy a korpát Taco nem eszi, így legalább ebből nem lesz konfliktus közöttünk. Az ételen való osztozásra nem nevelhetem rá, ez sajna ellentétes a lényemmel. Viszont naponta lemeózom, hogy jó-e a macskatáp, amit eszik, de tényleg csak egy csippentés erejéig, amennyit Anyutól kapok belőle kóstolóba. Sokáig Anyu elől is titkoltam, de most elárulom: néha ellenőrzöm Taco székletét. Sajnos nem emészt elég alaposan! De most őszintén: hagyjam kárba veszni azt a sok finom tápanyagot? Egy pótmama ennyit már csak meg(t)ehet, nem igaz? Panaszoltam már, hogy Lurkó mindig a nyomomban jár, amikor a dolgomat végzem a kertben. Gyakran csak akkor értjük meg egymást, ha ugyanabba a helyzetbe kerülünk…

Én például nem tudom csak úgy megvakarni a saját hátamat.

Ha egy kis vakargatásra vágyom, könyörgő bociszemekkel nézek Anyuékra, és máris megkapom. Bizony ám! Szép nagy, melegbarna szemem van, ami állítólag okosan csillog. Anyu szerint ezt beláthatja bárki, ha veszi a fáradságot, hogy lehajoljon az én szintemre. Ünnepélyesen tudatom tehát a bárkik azon részével, akik a „malacszeme van” állítással azt akarják kifejezni, hogy egy bizonyos illetőt sunyi tekintettel vert meg a sors, hogy nagy tévedésben vannak. Mert egyedinek egyedi vagyok, de szerintem disznószem-ügyben nyugodtan általánosíthatunk.

Akit szeretünk, azt szépnek látjuk,

mondja erre Anyu, de szerintem (és szerinte is) másról van itt szó. A kölyökállatok (például a bocik!) szeme nem sokkal nagyobb, mint a felnőtteké, csak a fejletlen testhez képest tűnik óriásinak. Ez az utódgondozási viselkedést kiváltó egyik kulcsinger, rég kimutatta már az etológia. A törpesertésnek se nagyobb a szeme a termetes hízóénál, csak a teste kisebb. És persze a szemre nem lóg rája a hája, bár erről nem a sertés tehet, hanem a gazdája.

A szúrós disznópillantás az én nézetem szerint sem más, mint optikai csalódás. A disznók nyaka rövid és merev, ettől olyan torpedószerű a testünk. Az ilyen nyak oldalra és felfelé is nehezen fordítja a fejet, így oldalra és felfelé néznünk se könnyű. Az első időkben ezt Lurkó kutya is félreértette, amikor támadó szándékot vélt kiolvasni alulról felfelé ráirányuló tekintetemből. Pedig én ártatlan voltam, mint a ma született borjú, akarom mondani bárány!

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük