Mócsing, a városi malac feljegyzései – Okos malac és lapzsemle

Azt mondják, a disznó okosságban felér a kutyával, csak ritkán adódik rá alkalma, hogy bebizonyítsa. Egyetértek, de hozzá kell tennem, hogy eme állítás a kutyákra nézvést ugyanolyan megtisztelő, mint fordítva. Bár szerintem a rangsorolásosdi egy kóros és káros emberi hóbort.

Többször fültanúja voltam, hogy valaki boldogan felujjongott, amikor meghallotta, hogy mostani kondámban, avagy családomban szobamalacként tartanak engem. Elmesélte, hogy gyerekkorában ő is mennyire szeretett egy bizonyos malacot, és a tatájának, sógorának, szomszédjának is volt egy csuda okos disznaja, hű, milyen érdekes. Hogy elébe ment az iskolába, magától kinyitotta az ólajtót, gyereket mentett az itatóból, és elzavarta a betörőt.

Könyörgöm, akkor miért nem vont le senki ezekből a csöppet sem ritka jelenségekből egy értelmes következtetést?

Miért nem tűnt fel oly sokáig senkinek, hogy a sertésnép többre hivatott, mint élelmet,

cserzett bőrt és főzött enyvet szolgáltatni az emberek számára?

Nem kizárásos alapon, hiszen ez mind fontos, és tiszteljük őseink szerződését, de legalább egy esély megadásának szintjén eltérhetünk néha a megszokottól.

Éhesen nem lehet gondolkodni, jóllakottan meg minek, szoktam mondogatni. Az éhségtől beszűkül ugyan a gondolkodásom, viszont az érzékeim hihetetlenül kiélesednek. Csukott ajtók mögül meghallom az almahámozás neszét, és már tör is fel belőlem a kolduló visítás.

Szánjátok meg az éhező malacot egy kis almahéjjal!

Répa, zöldpaprika, kígyóubi is jöhet. A zöldpaprika csumájáért Pitypang, a tengerimalacunk van oda, úgyhogy azt nagylelkűen átengedem neki. Az edénycsörgésre és a zacskózizegésre szintén hiperérzékeny vagyok.

Zsenge malacként órákig tudtam nyavalyogni azt remélve, hogy eredménnyel koldulhatok, de mára beláttam, hogy ez nem így van. Anyuék sajnos nagyon következetesek velem. Az étkezéseim között keletkező, és nekem szánt zöldség- és gyümölcshéjak, darabkák a reggeli, vagy az esti korpaadagomhoz keverődnek, de akkor annyival kevesebb lesz a korpa is, amit kapok.

A reggeli és esti fő etetés embernővérkém dolga azért, hogy fejlődjön a felelősségérzete. Anyut nem is macerálom ezzel. Egyébként ő is imádna etetni engem, pusztán pedagógiai megfontolásból engedi át a lányának ezt a feladatot.

Nincs is annál tüneményesebb tünemény,

mint a korpás vödörhöz serényen siető gyermek!

Talán csak a tele tállal visszafelé siető, és a tálat az étkező-alátétemre helyező gyermek látványa múlja felül. Szaladok is a nyomában lelkendezve. Szerintem az örömöm jól esik Zsöminek, noha zsörtölődik, hogy nedves lesz tőlem a papucsa. De hát hol másutt pusziljam meg, ha éppen a lábfeje van hozzám a legközelebb?

Fogadott emberbátyám autista, és a szokások rabja. Állítólag a malacok is azok. Mármint a megszokás rabjai. Ebben, bevallom, lehet némi igazság. Kissé összezavarodom, amikor tanítási szünetben Zsömi nagy ritkán megkéri Anyut, hogy ha más okból úgyis korán kell kelnie, vállalja át reggeli etetésemet.

Előfordul, hogy ilyenkor kaja után is hiányérzetem marad még, és szokásomhoz híven odaállok Zsömi csukott ajtaja elé szerenádozni, pusztán azért, mert őt hiányolom. Néha csatlakozik hozzám a bátyám is, és kiabálva szinkrontolmácsolja érzéseimet. Zsömi akkor is keljen fel! Nem a megszokott ember etette meg a malacooot!

A napi két fő etetés között két mellék-étkezésem van, és persze korlátlan legelészési lehetőség a kertben.

Amennyi nasit kapok, annak inkább érzelmi a tápértéke,

semmint kalóriákban mérhető.

A reggeli vásárlásból hazatérve, úgy kilenc óra magasságában Anyu letelepszik a konyhaasztal mellé, és a macskával hármasban elmajszolunk egy (EGYETLENEGY!) üres zsemlét vagy kiflit. Vagy serclit. Nem fejenként egyet, hanem hárman együtt. Egy katonát nekem, egy katonát neki, egyet a macskának.

Ezt a szertartást lapzsemlének nevezzük. Annyira szeretem, hogy alig győzöm kivárni, míg Anyu némi sertepertélés után a konyhaasztal sarkához telepszik, hogy végre együtt együnk. Kénytelen féloldalasan ülni, mert a falatokra várva türelmetlenségemben cakkosra rágtam széke szélét, és Anyu nem akarja, hogy a szék egészen elfogyjon.

Marad tehát a nadrág-ráncigálás és nyálam lábszárra, anyupapucsba való diszkrét csorgatása. A macska eközben a sarokpadon ülve, néma szuggesztióval próbálja felgyorsítani komótosan pakolászó anyánkat. Úgy van a zsömlével, mint az egyszeri béka a döglött léggyel: sosem enné meg, kivéve, ha valaki meg akarja előzni ebben.

A zsemle ropogós héján ketten osztozunk Anyuval, míg a puha bélből a cica csipeget. Végül Anyu felhörpinti reggeliből maradt teáját, tenyerébe söpri a morzsát és felsóhajt: sajnos nincs több, mára elfogyott! Ami annyit tesz, hogy jó volt együtt eszegetni, és holnap ilyenkor megint így lesz.

Az ebédre járó leveskémet is megkapom nap, mint nap. A lapzsemle a szívemet, a leves a gyomromat melengeti.

Kartali Zsuzsanna

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük