Malacvisítást hallani átütő erejű élmény, senki életéből nem maradhat ki! Amikor először hallod, rögtön ráismersz, és bevallod, hogy lelked mélyén azért valami enyhébb dologra számítottál.

Valami cukibbra, elviselhetőbbre, vagy legalább kevésbé üvegrepesztőre. Tapasztalataid spektrumának szélesítése érdekében mégis feltétlenül pótolnod kell, ha eddig elmulasztottad eme hangélményt. Vagy megúsztad, nézőpont kérdése. A visítás által kiváltott adrenalin-löket viszont nem kérdéses. Az garantált. Persze adrenalinfröccsöt előidézhetünk kellemes és kellemetlen élményekkel is, de ízlés dolga, hogy kinek mi jön be inkább.

A visítás valahogy mégsem túl népszerű, akár a saját malacod, akár más malaca visít. Utóbbi esetben az élmény adrenalinból kevesebbet ad, bosszúságból többet, no de ingyér ne várjunk sokat, ugyebár. Vegyük ellenben a saját malac esetét: az akusztikus inger (visítás) által felszabadított adrenalin gyorsítja a jól kondicionált gazda adekvát mozgásos reakcióját, a visító malac haladéktalan táplálékhoz juttatását. A visítás dupla haszna: idegrendszerünk működését és malacunk anyagcseréjét egyaránt felpezsdíti.

Szerintem az sem véletlen, hogy a riasztóberendezések hangjelzései bennünket, malacokat utánoznak. A visítást mi már tökélyre vittük. Túlszárnyalni, ember, sosem fogod, bár megengedem: utánzására haszonnal törekedhetsz.

Látható, hogy négy lábbal állok a földön. Nem pusztán fizikailag, négycsülkileg, és nem is csak a gondolkodásomban, hanem érzelmileg is. A szó legteljesebb értelmében utálom, ha nem éri legalább két lábam a stabil aljzatot. Ilyenkor is visítok, nem csak akkor, ha éhes vagyok.

Ha fölemelnek a földről (vagy padlóról), pánikba esem, és a pániktól azonnal ordítanom kell. Egyszerűen nem tehetek sem róla, sem ellene. Viszont ha letesznek, az édes anyaföld (vagy padló) érintése varázsütésre véget vet a hisztinek. Nem én vetek neki véget, hanem az anyaföld. Mintha lenne a patáimban valami kapcsoló, amit ha benyomva tart a talaj, akkor minden oké, de ha szilárd támasz hiányában kiugrik a gomb, az abban a pillanatban beindítja Sziréna Szerénát, azaz engem, a megtestesült vészriasztót.

Mondhatnád, hogy disznólétem miatt földhözragadt vagyok, de tudod mit? Én is azt mondom, és büszke vagyok rá. A földhözragadtság belátásának előnye, hogy segít önmagad elfogadásában. Vagy éppen az önelfogadás segít belátni a földhöz ragadottság tényét? Mindegy is. Fő(ld), hogy szeretem a földet.

A padlót is, de ha választhatok, akkor inkább a talajt választom. A homokot, a sódert, a sarat. A löszt, tőzeget, iszapot, port, murvát (nem a durvát), a mulcsot, avart, gyepet, szénát, szalmát, használatlan és használt almokat, úgyszintén a felsoroltak alkotta vegyes halmokat. Tudom, idehalmoztam-almoztam olyasmit is, ami még túlzottan szerves, avagy éppenséggel túl szervetlen ahhoz, hogy földnek nevezhessük, de ez csak idő és hozzáállás kérdése. Előbb-utóbb minden élő és élettelen anyag összeszervesül talajjá. Vagy összeszervetlenül. A szervetlen anyagok is a talaj szerves – értsd itt: létfontosságú – részei. Együtt működnek. Együttműködnek. Ezt a csodát imádom a talajban.

Tudtad, hogy a malacok szeretik a tisztaságot? Csak sajnos takarítani nem tudnak. Önállóan mosakodni sem, de a mosdatás eltűrésére ránevelhetők. A pechükre rózsaszínű kültakarót viselő egyedek esetében fontos ezt megemlíteni, nem magamra gondoltam…

Tiszta szerencse, hogy fekete malacon nem látszik a sár!

Belefeküdni ugyan nem szeretek, de turkálni benne annál inkább. Ha sárpaníros orral megpuszilgatok valakit, az bizony nyomot hagy. Feltéve persze, hogy annak a valakinek az eredeti színe nem a fekete volt.

Amikor a mostani kondám tagjai hazajönnek, cipőiken néha kóstolót hoznak az odakinti sárból. Ha éppen olyan kedvük van, némelyikük megengedi, hogy orrkorongommal beszkenneljem a talpukat. Micsoda érzéki orgia ez! Sajnos a nagyobb rögöket lerázzák magukról a lábtörlőn, de az apróbb sárszemcséket megszerezhetem később is. Észrevétlenül leradírozom, aztán amikor nem néznek oda, felnyalogatom a padlóról.

Különösen sietek megelőzni a felmosást, ha előtte a lovardában jártak. Mmmm! Azok a félig emésztett zabszemek! Tudod, honnan… Isten ments, nem akarok disznólkodni, de bármelyik jöttment veréb megmondhatja, micsoda ízük van. Egyébként, ha jól tudom, egyes emberek vagyonokat fizetnek a cibetmacska-emésztette kávébabokért, úgyhogy csak módjával fintorogj, légy szíves.

Igazából én nem eszem sarat, szó sincs róla. Kizárólag akkor szánom rá magam, hogy megmentsem, ha csak kis mennyiségben jutok hozzá. Ha sok a sár körülöttem, ami gyönyörű és megnyugtató, olyankor megelégszem azzal, ha túrhatom. Közben valamennyi úgyis rátapad a benne rejtőző, és belőle kimazsolázható finom falatokra.

Igazából tehát fűszernek használom a sarat. Kérdezd meg a kisgyerekeket, milyen istenien kihozza az ízeket bármiből, ami ehető. És abból is, ami nem…

Kartali Zsuzsanna