Nem a munkád vagy, ne azzal azonosítsd magad!

„Nem a munkád vagy”- mondta Tyler a Harcosok klubjában. Bár az a film már majdnem húsz éves, valahogy még mindig a legjobb összefoglalása, görbe tükre a mai fogyasztói társadalomnak.

Nem a munkád vagy. Nem azért élsz, hogy dolgozz, hanem azért dolgozol, hogy élj – mondja egy másik, gyakran idézett mondás.

Sokszor mégis belecsúszunk abba a hibába, hogy a munkánk által határozzuk meg magunkat.

Ha valaki megkérdezi, mivel foglalkozol, mit válaszolsz?

„Újságíró vagyok. / Idegenvezető vagyok. / Pincér vagyok.”

Tudod, mit válaszol egy német?

„Ich bin Journalist von Beruf. Ich bin Reisleiter(in) von Beruf. Ich bin Kellner(in) von Beruf.”

Tudod, hol a különbség?

Ő azt mondja: „Újságíró /idegenvezető/pincér vagyok- foglalkozásomat tekintve.” Már abban, ahogy elmondja, ott van az, hogy őt igenis nem a munkája határozza meg.

Az részben elkerülhetetlen, hogy a munkahelyi stresszből, a munkahelyen felhalmozott fáradtságból valamennyit hazahozzunk, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy az otthonunk az a hely, ahová pihenni megyünk haza, megszabadulni a terheinktől, nem pedig terheket becipelni oda.

Ahogy nagyapám mindig mondta: „Egy barátnő nem arra van, hogy problémákat csinálj magadnak, hanem arra, hogy elfeledtesse a gondjaidat.”

Tudod, miért szeretem azokat a munkahelyeket, ahol munkaruha van? Mert azáltal, hogy átveszed a ruháidat, szinte egy másik ember leszel: nem viszed be a munkahelyedre a „polgári” valódat (vagy nem teljesen), hanem átszellemülsz, és átadod magad a munkának; ami azért jó, mert visszafelé is működik.

Amikor leveszed a munkaruhát, megszűnsz idegenvezető, pincér, újságíró lenni (jó, ez kivétel, ott utcai ruhában dolgoznak). Jó, nyilván nem teljesen, mert a jó pincér otthon is állva eszik, az újságíró mindenkit kikérdez mindenről, és kíváncsi mindenre, az idegenvezető pedig minden házról mesél valamit – de nem szabad túlzásba esni.

Az egyik rokonom felsővezető. Szokott mesélni a munkájáról, és kissé parancsoló, enyhén lekezelő a stílusa, de amikor egy fél órája beszélsz vele, valahogy leolvad róla ez a foghegyről tárgyaló stílus, és sokkal inkább azt hallod, hogy egy idősebb, tapasztalt ember ad hasznos tanácsokat, és mesél a millió és egy élményéről.

Másoknál viszont óhatatlanul beleivódik a személyiségükbe a hatalmi mámor. Egy barátom mondta, hogy mikor az apja igazgató lett, otthon is úgy osztotta a feladatokat, mint a munkahelyén – aztán valahogy leszokott róla, enyhe családi nyomásra. Na, ugyanez a barátom egy projekt vezetője, és elkezdett velem néhány hónap után olyan leereszkedő stílusban beszélgetni, mintha nem is gyerekkori barátok lennénk, hanem a beosztottja volnék. Mivel (szerencsére) van egy enyhén cinikus stílusom, finoman érzékeltettem vele, hogy ez így nem pálya.

Vannak egyébként pozitív példák is: mióta a turizmusban dolgozom, néha, ha Budapesten tanácstalan turistákat látok, meg sem várom, hogy megkérdezzenek, hanem saját magamtól odamegyek, hogy tudok-e segíteni. Nyitott személyiség lévén simán megszólítok olyanokat, akiket előtte sosem láttam, ha nekem kellett segítség, vagy ha úgy láttam, én tudok valamivel szolgálni.

Szóval van előnye annak, ha a munkánkban sikeresek vagyunk, és a megélhetésünket is ez biztosítja, de

azért nem árt meghúzni a határt, hogy meddig engedjük be a munkahelyünket

az otthonunkba, a privát életünkbe.

Vagy nem?

Csetnegi László

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük