Nem kellesz eléggé

Ülök a cukrászdában. A művészek között a legnívósabban, ami létezik Budapesten.

Épp elképzelem, hogy milyen faintosan rendbe került az életem.

Van hol laknom. Van munkám, bár nem mintha eddig nem lett volna.

Van kutya. Van pasi. Van minden. Már-már ijesztően sok minden.

Kanalazom befelé a csokis krémes süteményt, ami olyan boldogan omlik szét a számban, hogy a tányéron maradt falatok üvöltenek, hogy engem is, engem is egyél meg!

Kérek még egy teát, biztos, ami biztos, halmozom az élvezeteket. Majd elkezdek azon agyalni, hogy fogom megosztani az időm ennyi minden mellett. 

Valahogy jó lenne a művészi énem is fejleszteni. Agyagszobrokat gyártani, vagy festeni. Vicceltem. A kézügyességem az általános iskola ötödik osztályában maradt. Írni viszont tudok, azt mondják mások. Én meg a másoknak hiszek. Párszor igazuk szokott lenni.

Nézek az ablakon kifelé.

Nyugodtnak kéne lennem. A sütinek is olyan finoman kéne lecsúsznia a torkomon.

Boldognak kéne lennem. Elégedettnek.

Valami mégsem hagy nyugodni.

Egy apró megérzés csóvál a gyomromban – és nem az a pillangós hatású.

Átkozom, hogy ilyenre vagyok képes. Átkozom a megérző képességem.

Egy idő után elengedem a gondolatot és várok.

Várom a jelet.

Várom azt a pontot, amikor beigazolódik, hogy miért nem esik jól az utolsó tortafalat. Majdnem rám esteledik a cukrászdában, addig ülök ott, bámulva kifelé az ablakon az elvonuló autókat és gyalogosokat. A kutya már elaludt a lábamnál. Ő is unja a dolgot. A teám utolsó kortyai már hidegek a bögre alján.

Jön egy üzenet a telefonomra. Nagyon sok sor.

Elolvasom.

A lényeg, hogy a van pasi most már nincs pasi.

Megijedt attól, hogy szeretne még velem randevúzni, és hogy én is vele. Úgyhogy, akkor inkább ne randevúzzunk.

A logikai határomat súrolja az üzenet. Viszont nincs mit tenni, ha ez a helyzet, hát ez a helyzet.

A múltkori csávónak meg csak az volt a vágya, hogy megkapjon engem és érezzük jól magunkat, amivel nem lett volna baj, ha nem fűzi minden második gondolatába a nemi vágyainak különféle megfogalmazását, és nem huzgálja a hajam séta közben a tömegben, amit amúgy alapjáraton otthon sem viselek el.

Akárhogy nézem, mostanság vagy a testem kell nekik, vagy az a meg nem született mentális pszichológus, aki mélyen bennem él, és akit valahogy mindig képesek megtalálni.

Mindkét esetben egyetlen a tanulság, hogy kellek nekik, valamilyen formációban, csak nem eléggé, ahhoz, hogy teljes valómban akarjanak.

Úgyhogy rendeltem külföldről

egy bátor vikinget, és szerintem még

nem telt le a hat hét.

Támcsu Anikó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.