Őszintén, a szoptatásról

Mikor édesanya lettem a kislányommal, nem volt kérdés számomra, hogy szoptatni akarom.

Természetes ösztönként jött a lelkemből, s bár kezdetben nehezen indult és sokat kellett dolgoznom az anyatejért, nem adtuk fel, s a lányom és én majdnem 2 évig élveztük a szoptatás örömét és meghittségét.

Olyan kötelék volt, amit nem adnék semmi pénzért.

Végül 2 év után éreztem azt, hogy elég volt, el kell engedni ezt a fajta együttlétet, s egy kis csalafintasággal leválasztottam a lányom.

Most a második gyermekemnél is ilyen elszántan indultam neki a szoptatásnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezúttal másképp lesz. Magabiztos voltam: gondoltam, ha nem lesz tej, majd fejek, s minimum 1 évig a kicsit is szoptatni fogom.

Mert szoptatni jó.

Jó a babának, jó az anyának, jó a kötődésnek, a léleknek, és végső soron a pénztárcának is.

De most valami más. Más, mint évekkel ezelőtt a lányommal. Most nem jó szoptatni. Szinte az első perctől hatalmas nyűgnek érzem. Mindent megpróbáltam, és próbálok most is, hogy javuljon a helyzet. Mégis teher. Pedig tejem van.

Csak valahogy egymásra hangolódni, összeszokni nem tudunk a kicsivel.

Vagy inkább csak én nem tudok…

Idegesít, hogy teljesen meg vagyok kötve. Idegesít, hogy folyton néznem kell az órát, s mindenhonnan hazaérni a következő etetésig, ami, mindig úgy érzem, túl hamar eljött. Idegesít, hogy a kicsi fiam rángat, tépked, tekeri magát. Túl sok levegőt nyel, s aztán jóllakott mosoly helyett üvölt. Még a mellek közt is különbséget tesz, s az egyiket el sem fogadja.

Talán öreg lettem és önző. Nyűgös. Talán ezért kín most az egész.

Mert azt érzem akarom, nagyon akarom már vissza a saját testem magamnak!

Imádom a gyümölcsleveket, de a kicsinek erős görcsei vannak tőle – nem iszom.
Imádom nagyon a hagymát, a csípős kajákat, a káposztát, de a gyerek puffad és üvölt tőlük – ezeket sem eszem.

Így meg folyton azt érzem, be vagyok zárva.
Olyan önző kis apróságnak tűnnek ezek, mégis megkeserítik a számomra fontos élményt.

Ezek ellenére sem hagytam abba a szoptatást. Mert nagyon szeretem a fiam és fontosnak tartom, hogy anyatejes legyen legalább fél évig, de inkább egy egész éven át.

Segítséget kértem, s pózt váltottam, így az állandó rángatások megszűntek, s mindkét ciciből egyformán eszik már. A sírások is csitulnak lassan, ahogy növöget.

Most abban reménykedem, még néhány hét, s nem fog megkottyanni neki, ha az anyja elfogyaszt egy-egy jó kis hagymás ételt, finom rostos üdítővel…

Addig pedig kibírom.

De nehéz. Ez most nagyon nehéz…

Jó anyának tartom magam. Nagyon akartam mindkét gyermekemet, és nagyon szeretem is őket. Nem gondolom, hogy levon az értékeimből, hogy most nehézségeim támadtak a szoptatással. Azt hiszem az anyáknak rengetegszer kell szembesülniük különböző nehézségekkel, ez is csak egy a sok közül.

Nem mártírkodni akartam azzal, hogy leírtam a helyzetemet. Mindössze szeretném megnyugtatni azokat az anyukákat, akik szintén küzdenek, hogy nem attól lesz valaki jó anya, hogy szoptat, se nem attól, hogy megszakad egy szituációban.

Én úgy döntöttem, a fiam érdekében küzdök még az önzésemmel egy kicsit, mert így látom jónak. S ha úgy érzem végül, elég volt, le fogom választani.

És attól sem leszek rosszabb anya, mint amilyen most vagyok.

olvasói levél

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.