Éppen ma egy éve, hogy ott álltunk az oltárnál.

Életem legszebb napja volt, ezt biztosan állíthatom. Amikor még csak szerveztük a „nagy napot”, nem gondoltam volna, hogy ez valóban életünk nagyon-nagy napja lesz.

De amikor felvettem a menyasszonyi ruhám -amit természetesen te nem láthattál előtte-, elsírtam magam. Belenéztem a tükörbe és olyannak láttam magamat, mint amilyet kislány koromban elképzeltem.

Királylány voltam.

És amikor a templomban édesapámmal karon fogva lépdeltünk feléd, akkor megszűnt a külvilág.

Odaértünk hozzád és megláttam a könnyeket a te szemedben is.

Valami különleges történt. Valami olyan, ahol tényleg ott voltak az angyalok.

És azóta is, minden nap hálát adok, mert bármennyire sokan mondták is, nem múlt el a varázs.

Ha rajtam múlik, nem is fog. Mert úgy szeretlek, ahogy még soha senkit nem szerettem.

A mai napig izgatottan várlak, a szívem örömmel és hálával teli, amikor meglátlak esténként. Pont ugyanazt érzem nap, mint nap, mint amikor először randevúztunk.

Köszönöm. Szeretlek. Örökké.

Zsófi

(kezdőkép: Unsplash)