Soha nem voltam sunshine Ken

Soha nem voltam sunshine Ken, ebből adódóan az élet mindig megkímélt a cukorsziruppal leöntött szerelmektől.

Nem mondom, hogy néha nem merengtem el azon, hogy vajon milyen lehet, amikor minden reggel olyannak látod a Kedvest, mint a herceg Hamupipőkét. Ruha nélkül, vagyis izé… Abban az öntött üvegcipő, báliruha kombóban.

Jó, persze tudom, az a srác annyira, de annyira tökéletes, hogy neki még barna nejlon otthonkában, tíz centis lenövéssel és kopott körömlakkal is őrjítően szexi a nő. Mert ugye, ahogy ő, mi is kizárólag csak a belső értékekre hajtunk.

Ennek tökéletes példája, hogy Tom Hardy is szenet lapátol egy szláv faluban, mert semmire nem megy a kockás hasával…

Szóval nálam kimaradt az ,,álompár” jelenség, meg a

,,minden nap egy ajándék, amit veled együtt tölthetek” agymosott maszlag.

Helyette sok olyan napot tudnék felsorolni az életemből, amikor az éppen aktuális kis Tündérkémet nagyon szívesen elvittem volna a markotabödögei búcsúba.

És ott is hagytam volna.

Na jó! Érte mentem… A nap végén, és még kétszer befizettem a körhintára, ,,repülj csak, Drágám, repülj” címszó alatt.

Mindig őszinte csodálattal figyelem, amikor az emberek

a tökéletes szerelmükről áradoznak.

Meg persze némi cinizmussal…

De nyilván a hiba bennem van, amiért én reggel egy szál alsógatyában, elaludt hajjal és morcos ránccal iszom meg a kávémat, nem pedig messzeségbe révedő tekintettel, az esőáztatta ablaküveg mögött…

Lehet ott került homok a gépezetbe, hogy nem sikerült sunshine Kennek születnem, ezért a nekem kijutó Barbie minden alkalommal szimpla nő volt.

Saját értékrenddel, véleménnyel, gondolkodásmóddal. És kócos hajjal, ébredés után. Azt hiszem, ezért maradt ki az életemből az ömlengés, és a bubblegum-illatú Óperenciás-tenger.

Viszont jutott egy csomó olyan élethelyzet, amitől leginkább egy csehszlovák sorozat hősének éreztem magam.

Amiben minden szereplőnek volt valami galiba az életében.

Amiben olyan blődségek fordultak elő, mint rezsi meg a ,,gyereknek új kabát kellene”.

Amiben a stressz hatására nem egymásra borultunk, és azt mondtuk,

imádlak, egyetlen kis dalos madaram, hanem gyakorolván a magyar nyelv sokszínűségét,

hangot adtunk az érzelmeinknek.

Amiben az esőtől vizesek lettünk. Sőt még a víztől is! És amiben annyi szürke hétköznap jutott, mint pubertás kamaszban a hormon.

Persze, tisztában vagyok vele, azért megyünk moziba, olvasunk limonádékat, hogy kikapcsolódjunk, és valami olyasmit kapjunk, amit a való életben nem feltétlen…

Csak néha úgy érzem, hogy ebben a nagy tapadós és ragacsos maszlagban elvesznek

azok a dolgok, amiktől egy kapcsolat életképes tud maradni.

Amiben nincsenek extrák, speciális effektek, fejet lekaristoló hanghatások,

sablonos mondatok, hatáskeltő, üres szavak…

Szimplán csak őszinte, emberi megnyilvánulások, és igazi érzelmek.

Hegyi László

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük