Szakítani fogsz, ez tuti

Nem akarod ezt a délutánt, ezt a kávézást. Annyiszor elképzelted már, hogy mi és hogyan lesz majd, mégis fáj – vagy pont azért fáj.

Borotválkozás közben kétszer is megvágtad az állad, úgy remegett a kezed. Annyira, mint utoljára a házasságkötő teremben… nem is, mint az első válóperes tárgyaláson.

Mindig bénán szakítottál. Általában nem is te mondtad ki a végső szót, úgy navigáltad minden kapcsolatodat, hogy előbb-utóbb homokpadon kössön ki. Intimitási és kötődési problémáid vannak, mondta Timi, amikor, ahogy remélted, elhagyott. Hülye kis pöcs vagy, ezt meg Móni, hozzátéve, örül, hogy megszabadul tőled. Te is örültél, de nem mondtad meg. A hülye agyad nem bírt másra gondolni, mint hogy a Tímea- és a Mónika-nap egymás után vannak a naptárban, és hogy vajon milyen névnap lehet utánuk, hátha összejön egy gregorián mesterhármas (majdnem összejött, de ezt akkor még nem tudhattad, ahogy azt sem, hogy a május 6-i Ivett ugyanott fog majd szakítani veled, mint a 3-i Timi és a 4-i Móni).

„Tudod, a szakítás, az a kitüntetett pillanat, amikor a legszabadabbnak érzed magad, az olyan, mint amikor nagyon hosszú merülés után feljössz a víz felszínére, érzed, hogy süt a nap, érzed az édes levegőt, és azt, hogy élsz” – ezt Bencének magyaráztad a céges karácsonyi buliban, természetesen részegen.

Hozzátetted persze, hogy az ember viszont nem tud víz nélkül élni, így előbb-utóbb mindenki újra és újra alámerül. Ő csak bólogatott, a legfiatalabb srác a cégnél, és már két éve menyasszonya van, egyetemi kapcsolat, családi szoba a kollégiumban, szűnni nem akaró ütemes boldogság.

Rágyújtasz. Ritkán szoktál, de most, hogy az első fekvőrendőrön odavágtad az autó orrát, érzed, hogy a feszültség felnyomja a gyomrodat a torkodba, mint reflux a vörösbort. Inni lenne jó, de… Nincs de. Kiszállsz, bezárod (reggel majd egy mikuláscsomag vár, ez a rohadt utca már a kerület másik parkolózónája), veszel a nonstopban egy sört. A villamosig megiszod, az aluljáróban egy talponállóban unicum is van, a sör után küldöd.

Szakítani fogsz Diával, ez ténykérdés. Tuti. Faktum. Hányszor eldöntött, a fejedben hányszor lefutott kör ez már. Majdnem megmondtad, csak aznap mondtak fel neki – a hülye agyad játszott a gondolattal, hogy bedobd az „egy napon belül kétszer is” szöveget, de nem akartál kegyetlen lenni. Aztán majdnem akkor is, amikor sírva érkezett, hogy meghalt a szomszéd néni. Amikor épp aznap szerzett két jegyet egy darabra, amit évek óta látni akartál. Amikor az anyja, az utazásotok, a születésnapja… Mindig volt amikor.

Hamarabb érkezel a kávézóba, szerencséd van, épp elered, mikor belépsz. Egy rummal acélozod magad, míg bámulsz kifelé a kirakaton. Szinte az orrod előtt parkol le, bőrig ázik, mire az ajtóhoz ér. Tétován néztek egymásra egy pillanatig, majd elmosolyodik. Azért vannak az arcán mosolygödrök, szokta mondani, hogy elnyeljék a rosszkedvet. Elnyelik. Nagyot nyelsz. Nagyot nyel.

Semmitmondó mondatok közben kavargatjátok a kávékat, se cukor, se tej, se a tiédben, se az övében. Az álló időt próbáljátok felkavarni, odébb lökni az útból, engedje már át a közhelyek falán azt, amiért itt vagytok. Minden perccel egyre nehezebb, a szeme furcsán fátyolos, mintha sejtené. Képtelen leszel kimondani, azt érzed. Meg azt, hogy túl sokat jelent neked ez a lány, valamiért túl fontos talán, lehet, emiatt se tudtál vele szakítani eddig. Próbálsz erőt venni magadon. És akkor.

„Elhagylak. Sajnálom.”

Ha borospohár lenne a kezedben a kávéscsésze, már elrepedt volna. Az álló idő felkavarodott, a kávézó álmos zsongása eltűnt. Csak te vagy és ő és a két szó, ami megáll kettőtök között a levegőben. Nagy levegő, magyarázkodás.

„Nézd, én nem akartam ezt így. Úgy indultam el, hogy meg kell mondanom, de ahogy itt az előbb néztelek, amíg jöttem be… Meg ez az eső is. Hogy nem lehet az, hogy ilyen melodramatikusan. Meg szeretlek is, érted, fontos vagy. Csak nem úgy, hanem hogy…”

A szavak széthullanak, a szakítás utáni magyarázkodásnál nincs fölöslegesebb. Felállsz kínosan. Ő is, felveszi a kabátot, töredezettek a mozdulatai, mintha stroboszkóp villanó fényeiben látnád. Elindul, visszafordul.

„Nagyon esik. Kidobjalak valahol?”

Nem tudsz felelni. A hülye agyad megint. De nem mondod ki, amire gondolsz, benned dübörög, még akkor is, amikor értetlenkedve újabb és újabb unicumokat iszol a talponállóban. Hogy kösz, de ma már kidobtál egyszer, legyen elég ennyi egy napra.

Haász János

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.