Szálka, a magyar Toszkána – a hely, amely megigéz és rabul ejt örökre

Az első házassági évfordulónkat mindenképpen különlegesen terveztem megünnepelni.

Nászúton nem voltunk, de azóta igyekszünk ezt mini-szabikon apránként bepótolni. Imádjuk a mediterrán tájakat, szóval irány dél! Viszont Itáliáig utazni most (sem) tudtunk, annyi időnk nem volt sajnos.

Na de akkor hova menjünk? Utazzunk délre, de országon belül!

Innen indult a keresgélésem az interneten. És láss csodát, rábukkantam Szálka településre, amit a magyar Toszkánaként szoktak emlegetni.

Ez felhívás volt keringőre, mert hát olyan nincs, hogy mi arról nem bizonyosodunk meg, hogy ez valójában így van-e vagy sem?!

Már a község közel ezeréves történelme is igen érdekesnek bizonyult, emellett pedig az 1891-ben elejtett gímszarvas bika sem semmi, melynek trófeája 60 évig világrekord volt!

Szálka egyébként sokáig zsákfalu volt, majd ez a bonyhád-bátaszéki úthoz való csatlakozással megszűnt.

A település Tolna megyében, a szekszárdi dombvidék déli részén fekszik Szekszárdtól és Bonyhádtól egyformán 12 km-re. Röpke másfél órás autóút vezetett mindössze úticélunkig, nem is értem, miért nem jártunk eddig errefelé?!

A szállásunkat a fotók alapján elképzeltem valamilyennek, de élőben minden várakozásunkat felülmúlta.

A fogadtatás pazar és figyelmes volt, bekészítve számunkra egy üveg jóféle helyi bor és egy vörös rózsacsokor az asztalon, mintha a férjem intézte volna (nem, de jól jött ki).

Szóval az első 5 perc elég volt arra, hogy tudjuk,

méltó helyet választottunk a házassági évfordulónk megünneplésére!

A Noresa nem csak panzió, hanem egy olyan dekor-hely is egyben, ahol kézműves workshopokat is tart Réka, a ház szíve-lelke.

És mindez látszik az igényesen berendezett szobákban, étkezőben is.

 

Olyan a hely atmoszférája, mintha hazajöttél volna abba a házba,

amilyenről csak álmodoztál egész életedben.

A panzió neve egyébként a családjuk keresztneveinek elejéből adódott: Norbi, Réka, Sára és ahogy írod, úgy is mondod, NORESA. Íme ők, a szuper jó fej szállásadóink és etetőink:

Ami amúgy nekünk mindig kifejezetten fontos egy szállásnál, hogy kényelmes ágy, jó fürdőszoba és reggeli legyen.

Utazásunkkor férjem derékfájással, én pedig torokgyulladással küszködtem, szóval igazából olyanok voltunk, mint valami rokkant házaspár, de lemondani semmiképp sem szerettük volna a foglalásunkat. Olyan nehezen szabadulunk ki a mindennapi mókuskerékből…

Gondoltuk, legrosszabb esetben egész nap kúráljuk magunkat. A szállás kényelme, nyugalma, a csodás őszi napsütés, a jó szekszárdi borok és a páratlan gasztronómiai élvezetek azonban kimondottan gyógyító hatással voltak ránk.

 

A helyi (és szerintünk a környékbeli) top 1000-es lista első helyén lévő étterem a Horog, ahol elképesztően finom ételeket kóstoltunk. Réka férje, Norbi a chef, így első kézből kaptuk az ajánlást.

Gyöngytyúk leves fásgaluskával és zöldséges raviolival

Ugye a környéken sok minden a vadakról és a halakról szól, így nem volt nehéz mindenféle vadságokat kóstolnunk.

Sertéspofa konfitálva fokhagymás házi nudlival
Fogasfilé bőrén sütve narancsos édesköménnyel és sült zöldségekkel

És a madártejről ne is beszéljünk, azt nem szabad kihagyni!

Ahogy a csokoládés créme brulée-t vaníliás almával sem…

Majd miután degeszre ettük magunkat, visszatérve a férjem lepihent a szobában, én pedig kicsit ismerkedtem a helyi nevezetességekkel, például megcsodáltam a híres szarvasbika szobrát, a helyi templomot és Szent Vendel szobrát, akit védőszentül hívott a lakosság 1904-ben, hogy védelmezze az állatállományt a betegségek ellen.

Este úgy eldőltünk mindketten, mintha legalábbis óriási túrát tettünk volna…

Első reggelünkön az a pazar reggeli, amit házigazdánk, Réka rittyentett nekünk, azt szinte el sem hittük. Kábé minden nap elfogadnánk itthon is, ha ez a terülj-terülj asztalkám várna.

Az egész palettát meg sem tudtuk egyik nap sem kóstolni, ráadásul annyira kitartott a hatása, hogy nagyjából késő délután ettünk legközelebb. Mondjuk így legalább nem azzal telt az időnk, hogy 3-4 óra múlva hol együnk.

Reggeli után már várt minket Sándor, akivel egy dzsipes dűlőtúrán vettünk részt. Túravezetőnk olyan helyekre kalauzolt minket, ahova magunktól biztos el sem jutottunk volna.

Megmutatta az összes dűlőt, szurdikokat, kóstoltunk szőlőt a híresebb környéki borászokéból, miközben segítőnk csak mesélt és mesélt. Majd minden állomásnál a titkos tárhelyéről elővarázsolt egy jóféle rozét és két pléhbögrét… mi pedig nem utasítottuk vissza, hogy bármennyire még jócskán dél előtt jártunk. De kit izgatott?!

Az én drága urammal különösen jól megtalálták a közös hangot, hiszen férjemék családjában is jelentős szerepet töltött be valamikor a szőlő és a borászat. Én pedig laikusként és borkedvelőként pedig igyekezte mindent memorizálni.

Szerencsés időpontban jöttünk amúgy, hiszen épp a szüret ideje volt, de ha bárki a környéken jár, mindenképpen nevezzen be a Bortúra a Szekszárd Land valamelyik programjára, mert felejthetetlen kalandban lesz része! Sándorék többféle túra-ajánlatot kínálnak, a 2 órástól az egész naposig.

A dűlőtúrát kipihenve az aznapi vacsoránkat a szintén helybeli Bodri Pincészetnél költöttük el. Bennük sem csalódtunk… bár a desszertet sajnos ki kellett hagynunk, mert azután garantáltan hazagurultunk volna! Szóval ide is vissza kell még jönnünk!

Második napunkat nagyrészt pihenéssel töltöttük –rendelkeztünk némi alvás-deficittel még mindig-, így a délelőtt a bőséges reggeli után a semmittevésé volt, férjem a szobában, én pedig a kertben lévő függőágyban lazítottunk, majd egy nagy sétát tettem a szálkai tavakhoz.

A strand ugyan már zárva volt hivatalosan, de azért páran még a tóparton sziesztáztak és egy művészpalánta csapat festegetett is. Kiválasztottam egy kellemes padot és jó ideig csak bámultam a vizet és a tájat. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jó ideje ott ücsörgök…

Nem nagyon volt kedvünk autóba ülni egész nap, így késői ebéd-vacsoránkra mi más akadt volna horgunkra, mint ismét a Horog! És ismét csodásat ettünk! A desszertet mondjuk közösen, de már csak azért, hogy kipukkadjunk…

 

Nyúlcomb pirítva zöldségkrémmel, tejfölhabbal és sztrapacskával
Duplahúsos sváb burger szarvasból és vaddisznóból, lilahagyma lekvárral, házi steakburgonyával
Sült sváb túrógombóc mákkal és meggyel

Este viszont elindultunk a Szekszárdi Borfesztiválra, ami aznap kezdődött. Rövid kiruccanásunk volt, mivel ugye egyikünknek vezetnie kellett. Ezért úgy döntöttünk, hogy miután körbejártuk a standokat, szálkai csodaszállásunk teraszán ücsörögve szürcsölünk el egy Lajver vörösbort és várjuk, hátha bőgnek a szarvasok. És láss csodát (bár ilyenkor nem csoda), bőgtek is rendesen.

Hihetetlenül hangulatos, különleges élmény volt a nagy csendben felbőgő

párjukat kereső szarvasok hangja…

Utolsó napunk reggelén a szuperszónikus reggeli után beterveztük még a közeli Grábóc településen található szerb ortodox templom és kolostor meglátogatását. És milyen jól tettük, hogy nem hagytuk ki!

Egy picit marcona kinézetű, viszont nagyon kedves, ám magyarul nem beszélő szerzetesnő nyitotta ki nekünk a templomot és adott a kezünkbe ismertetőt róla.

Az első pár sor után megakadt a szemem valamin: nem mást, mint Szent Borbála ereklyéjét, koponyacsontjának egy darabkáját őrzik itt nagy becsben!

Előkaparva igen poros orosz tudásomat igyekeztem elmagyarázni az apácának, hogy én is Borbála vagyok. Széles mosoly ragyogott fel amúgy elég zord arcán, majd közölte, hogy akkor valószínűleg ezért kellett oda ellátogatnunk és a kezembe nyomott egy fonalból és gyöngyökből általuk készített keresztet ajándékul.

Kilépve, a templom bejárata előtt egy asztalon frissítő és édes, valamint sós sütemény volt, mindezeket az apácák a betérő látogatóknak készítették oda. Bár tele voltunk még a reggelivel, azért a férjem a káposztás rétesre nem tudott nemet mondani…

Innen Szekszárd felé vettük az irányt, hiszen dűlőtúránk vezetője házi feladatot is adott nekünk: A Kávé Házát nem hagyhatjuk ki! A hely nem túl nagy, viszont annál népszerűbb, hétköznap délben is jócskán tele volt. És természetesen remek kávét kínálnak, szóval Sándortól valóban jó ajánlást kaptunk.

Innen fájó szívvel, de annál több élménnyel tértünk haza. Én pedig azon kezdtem el matekozni, hogy

ha mindössze másfél órára van Szálka, akkor mikor és hogyan mehetné(n)k le

akár egy workshop erejéig a Noresa-ba?!

Tomkó Bori

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük