Az ágyban fekszem, egyedül. A feleségem még dolgozik, nekem muszáj letennem kicsit a fejem, mert a ház körüli munka eléggé kimerített.

Tíz nap múlva lesz a legjobb barátom születésnapja. 36 éves… lenne, de nem lesz. Az élet egyszer csak elillant mellőlünk, és észre sem vettük.

Krúdy Gyula egyik könyvének fejezetcíme: „Az élet eliramlik”. Nos, valóban, úgy tűnik.

Tíz év telt el azóta, hogy elment.

Elment és nagyon nagy űrt hagyott maga mögött, minden nap hiányzik. De mikor szóba hozom ezt annak a barátomnak, aki minden nap segít nekem és azóta is mellettem van, sőt, még az esküvőmön is a tanúm volt, úgy érzem, mintha megbántanám ezzel. Mintha nem becsülném azt, hogy ő viszont most is velünk van, velem van.

„… hirtelen kinyílt a föld alattam, Te eltűntél, én meg itt maradtam”
(Magna Cum Laude)

Itt maradtam, és veszekszem a feleségemmel. A pénz miatt, az odafigyelés hiánya miatt, a macskáink miatt. Minek?

Minek veszekszem az asszonnyal? Van még ez a pár évünk, aztán mi is kikopunk az életből.

Ez a tíz évvel ezelőtti veszteség arra kellene, hogy figyelmeztessen,

hogy becsüljük meg azt, amink maradt, amink van.

Ahogy az angol mondja: „count your blessings!” – számláld az áldásaid! … és akárhogy is, bár a fürdőszobát fel kell újítani, a melléképületet le kell bontani, a házat körül kell betonozni, de mégis… tele vagyok én is áldásokkal.

Ahogy az órát nézem, az egyik nemsokára hazaér.

Csetnegi László