Szerelem második nekifutásra

Miért most? Miért nem évekkel ezelőtt? – tettem fel a kérdést neki.

Mindketten túl vagyunk egy-egy rossz házasságon, sok szenvedésen, fájdalmon. Ki tudtam volna hagyni azokat az éveket, amiket érzelmi elsivárosodásban töltöttem a férjemmel, a gyerekek miatt – felhanggal. Amiről, most már tudom, hogy semmi értelme nem volt.

Mert valószínűleg a gyerekek is sérültek. Velem együtt. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.

Amikor elhatároztam, hogy véget vetek ennek az állapotnak, az akkor történt, amikor belenéztem a tükörbe és egy csont sovány, összeaszott, öreg nőt láttam.

Pedig alig voltam negyven…

Természetesen, amikor a volt férjem megtudta, hogy válni akarok, akkor tepert, jöttek a virágcsokrok, meg az ígéretek. Aztán, amikor látta, hogy kitartok az elhatározásom mellett, akkor meg a fenyegetések következtek. Hogy tönkretesz, elvesz tőlem mindent.

Mondjuk a vagyon sosem érdekelt, csak az, hogy boldog legyek, és újra legyen okom mosolyogni.

Hosszú és csúnya válási procedúra után végül egyszer csak ott álltam egy üres albérlet közepén a két gyerekkel és potyogtak a könnyeim.

De nem azért, mert szomorú voltam, hanem leszakadt rólam az a teher, amit hordoztam már jó ideje.

Szépen lassan berendezkedtünk, elkezdtük élni az életünket a gyerekekkel. Sokat nevettünk, közös programokat csináltunk, jól megvoltunk hárman.

Aztán egy nap üzenet érkezett, hogy gimis osztálytalálkozónk lesz.

Egy jó ideje nem mentem el ezekre, mivel a volt férjem annyira féltékeny volt, hogy az egyetlen alkalommal, amikor ott voltam, meggyanúsított az összes létező fiú osztálytársammal.

Magából kikelve üvöltött velem, amikor hazaértem feldobódva a buliból. Pedig csak szimplán jól éreztük magunkat a régi barátokkal és semmi „olyan” nem történt. Akkor elhatároztam, hogy soha többet nem teszem ki magam ilyennek.

A meghívó olvasása után nem tudtam, elmenjek-e. Ezer éve nem voltam felnőtt társaságban. Nem nagyon maradtak barátaim, mivel sehova nem jártam, a volt férjem mindenkit elmart mellőlem. Mindenki hülye volt, rosszindulatú, pletykás, talált bennünk hibát.

De most úgy éreztem, muszáj elmennem. Főleg, hogy azon a szombaton a gyerekek pont az apjukkal lesznek. Vettem is egy új ruhát, mivel a régiek közt semmi alkalmi nem volt, mert ugye sehova nem jártunk.

Picit ki is sminkeltem magam, bár a tükörbe mosolyogtam magamra: pont mint tizenéves koromban, amikor randira készültem…

Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ott lesz Laci. Az a Laci, akivel gimnáziumban jártunk egy ideig. Aztán ők elköltöztek érettségi után és a kapcsolatunk megszakadt. Annyit tudtam róla, hogy megnősült, van neki is 2 gyereke és mérnök lett.

Amikor beléptem az étterembe, ő már ott volt.

Rám nézett és láttam, hogy könnybe borult a szeme. Ahogy az enyém is.

Mondanom sem kell, hogy félve kezdtem el vele beszélgetni. de hamar kiderült, hogy mindketten elváltunk és nincs senkink. Ráadásul visszaköltözött Budapestre.

Az este végén hazakísért, én pedig alig vártam, hogy megcsókoljon. Olyan filmbe illő volt. Szerintem még a lábamat is felemeltem úgy, ahogy ott szokták.

Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, tervezgetjük az esküvőnket.

És nem félünk. Mert most már nincs, ami elválaszthatna minket!

Sárfalvi Janka

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük