Szingliünnep

Ma ünneplem egyedüllétem 5. évfordulóját. Pezsgővel és egy hatalmas brüsszeli krémessel.

Pokolian büszke vagyok magamra, mert öt éve páratlan vagyok, és már nem akarok a saját kardomba dőlni (percenként tizenkétszer).

Az igen ragályos szingliség nevű betegséget kaptam el, kerek fél évtizede.

Az eleje durva volt: pánikrohamok, frászkitörések, kémkedési reflex… Volt ott minden. Aztán túléltem az első pár hetet, és ritkultak a rohamok.

Jött viszont helyettük értetlenkedő fejfájás, és egy (nem éppen ön)kritikus, dühöngő fúria, aki beköltözött az elmémbe, és a legváratlanabb pillanatokban előmerészkedett a sötét bugyrokból. Köpködve, dühöngve, vagdalkozva.

Na, az a nő aztán nem ivott pezsgőt, nem volt túl kifinomult ízlése…

Hosszú, betegségben töltött hónapok után a hisztérika végre távozott, mert nem tudtunk tovább együtt élni. Helyébe lépett a nihil és a végtelen, nyomasztó csend.

És néhány barát, fájóan igaz önismereti tréningekkel.

Most pedig itt ülök.

Kaptam egy óriási ajándékot. Független, teljes, változatos életet élő Nő vagyok, aki szereti a pezsgőt talpas pohárból inni és nem fél többé az egyedülléttől. Sőt…

Megszerettem (ön)magam lenni.

Az összes értelemben véve. Túlzottan is. Szóval, itt ez a pohár ital és egy szelet sütemény, én pedig meggyógyultam.

Hogyan tovább?

Eve

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.