A kedvenc évszakom mindig is a tavasz volt.
Talán azért, mert tavaszi gyerek vagyok, vagy talán azért, mert ilyenkor a szerelem is kivirágzik.
Vidéki lányként nekem a május elseje nem csak a majálisról és a pihenésről szólt, hanem a májusfákról és májuskosarakról is.
Az észak-magyarországi régióban még él ez a csodás hagyomány, miszerint azok a fiúk, akik párkapcsolatban élnek, április 30-án éjszaka ellopóznak a párjuk háza elé, és egy közeli erdőből letört faágat különféle színes szalagokkal díszítenek fel, és a kerítéshez erősítik: ezzel jelezve, hogy az ott lakó hölgy már foglalt.
Ez a verzió sok helyen kivitelezhetetlen különféle okok miatt, ezért a szokás egyszerűbb verziója a májuskosár.
A májuskosár egy fonott kosár szalagokkal, krepp papírral díszítve, benne tavaszi virágokkal, lepkékkel és különféle díszekkel.
A kosár színeinek jelentése is van, ugyanis
az a kapcsolat komolyságára utal.
Persze ezeket mi, vidékiek sem tartjuk már be pontosan, de egy biztos: ha fehéret kapsz, akkor a közeljövőben esküvőre vagy eljegyzésre számíthatsz.
A kosarat április 30-án viszi a lányos házhoz a fiú szüleivel együtt, amit a lány kitesz az ablakába egy hónapig.
Az idők folyamán nekem is volt több kosaram is. Volt lila, rózsaszín, sárga, zöld, mindegyik gyönyörű. Olyan büszke voltam rá, mikor sétáltam az utcán, elnézegetve a többi ablakot, mindig úgy éreztem: enyém a legszebb.
Csak fehér kosaram nem volt soha.
A kint ücsörgő néniknél persze május elején mindig ez volt a pletykatéma, hogy ki mikor fog megházasodni, van-e már udvarló vagy nincs, stb. Tehát vidéken ez több, mint hagyomány: ezek a szerelem jelképei.
Egy ideje felköltöztem a fővárosba a páromhoz, és mivel én jöttem ide, sok érdekes szokáshoz alkalmazkodtam – de őszintén szólva, az új életemben a régi, számomra kedves népszokás nagyon hiányzik.
Fura, hogy az itt élők nem ismerik ezt a szokást, vagy nem is akarják megismerni. Így már két éve nem kaptam se kosarat, se fát, pedig ez mindig is fontos volt a számomra.
A facebookon persze irigykedve nézem kapcsolatban lévő vidéki barátnőimet, ismerőseimet, akik arról beszélgetnek, idén kié volt a szebb, a nagyobb: és ekkor jött egy üzenet az egyik barátnőmtől, ami szíven szúrt.
-Te milyen színű májuskosarat kaptál? Küldesz róla képet? – kérdezte, én pedig akkor jöttem rá, mennyire fáj nekem, hogy nem kapok kosarat.
Se egy csokor virágot.
Se semmit, ami egy kicsit kifejezné a hagyományt,
ami nekem olyan sokat jelent.
Vajon a párom miért nem látja ezt? Vajon miért nem veszi észre, milyen fontos lenne nekem ez az apró gesztus?
Igen, miközben a monitort bámultam és azon törtem a fejem, vajon mit válaszoljak a kérdésre, csak azon gondolkodtam: én most melyik táborba tartozom?
Nem vagyok egyedülálló, de nem vagyok kapcsolatban sem?
Hisz nálunk csak a szingliknek nem jár kosár….
Végül csak annyit írtam: itt ez nem szokás…
A barátnőm megértette, de én valamiért nem tudom elfogadni.
Akkor, ott, a monitor előtt
végtelenül magányosnak éreztem magam.
Olvasói levél
