Térj vissza barátom, az életbe! – egy bántalmazó kapcsolat margójára

A szemei kisírtak voltak, megint bántotta  András – nevezzük így a férfit. Azt a férfit, aki egyszerre volt a szenvedélye és keserűsége, szerelme és ellensége.

Újra és újra megteszi. Nincs benne se kegyelem, se irgalom… Mit gondolhat, mit érezhet? Élvezi, hogy megalázza a nőt?

Nem tudta, nem értette. Sírt, egyre csak sírt. Ostorozta önmagát. Annyiszor, de annyiszor megfogadta, hogy hátat fordít neki, elhagyja, örökre elfelejti. Mégsem tette meg, képtelen volt rá. Valami mindig visszahozta. Talán a remény a szíve mélyén, hogy megváltozik, szereti majd őt?

Barátai, szerettei haragudtak rá András miatt, amikor látták, hogy sápadtan, összeszorított szájjal ül, réved a semmibe. Olyankor próbáltak a lelkére hatni, kérdezgették: „Tényleg erre van szükséged újra és újra?” „Jobbat érdemelsz! Nem kellesz neki, fogd már fel!” – rázta meg barátnője.

Némán bólogatott, de nem jutottak el tudatáig a könyörgések, az észérvek. Az eszével tudta, belátta, hogy a helyzet, amiben most van, reménytelen és kilátástalan, de szíve nem tágított, maradásra bírta. „Szeret engem, érzem” – suttogta magának számtalanszor. „Hiányzom neki, csak nem tudja kimutatni.”

„Kínoz és élvezi!”– dohogták állandóan a fülébe. „Térj már észhez!” De nem tudott.

Ilyenkor az evésbe menekült. Egymás után falta a süteményeket. Rosszullétig ette magát pár perc alatt. Nem aludt csak reménykedett. Próbálta győzködni magát, hogy abba kell hagyni ezt a gyötrelmes szerelmet! „Ki kell húzni magamat és emelt fővel tovább lépni! Igen! Így lesz!” – fogadkozott. Aztán minden maradt a régiben és András újból bántotta.

Nem fizikailag, nem, nem. A lelkét taposta össze a hallgatásával. Néha ugyan írogatott neki, hívta, aztán tudomást se vett róla hosszú napokig, hetekig. Szinte érezte a taszítást, az elutasítást. Reggel félálomban már a telefont markolta, írt-e András az esti levelére. De mindhiába. A rohadt mobil meg se nyikkant, nem csipogott. Dühös lett, csörömpölve matatott a kávés csészével. Rágyújtott megint, pedig már évek óta fogadkozik, hogy végleg leszokik.

A hideg, félhomályos konyhában minden reggel megfogadta, soha többé, soha többé az őt mérgező érzéseknek, szokásoknak. Két függőség van az életében, amitől meg kell szabadulnia. Lelkileg András, fizikailag a cigaretta. Miért nem tudja soha letenni egyiket sem?

Mire elkortyolja a kávét, elpárolog a mérge, szívébe újra beköltözik a remény. „Ma írni fog valamikor, most biztos nem ér rá…”– ezzel magyarázta András hallgatását. Még azt se hallotta meg, hogy a lánya szólt hozzá, csak bámulta meredten a telefont, ahogy mindig.

Aztán történt valami belül mélyen.

Remegve ereszkedett a székre, elfutotta szemét a könny, keservesen sírni kezdett. Rázkódott a válla a zokogástól. Megérezte lánya szeretettel ölelő karjait, tétova simogatását.

Akkor végre rájött, már mindent értett.

Kegyetlen játék volt, egy ócska játékszer volt András kezében. Fogva tartotta a szívét-lelkét évekig. Mert hatalma volt felette végig. Hagyta, hogy bántsa, hogy megalázza, ostorozza a hallgatásával, a néha reményt adó mondataival.

Úristen! Hogy lehetett ennyire buta és vak? Hiszen csak szeretni akart, társra vágyott, ehelyett kijátszották, megalázták, becsapták.

Átölelte lánya derekát, szorosan neki dőlt, érezte, hogy megnyugszik. Annyi év után végre béke van benne, súlytalan csönd, derengő megkönnyebbülés.

Furcsa módon kedvenc könyvének címe jutott eszébe: Quo vadis? Quo vadis Domine… Hová mész? Hová mész barátom?

Szíve, lelke felszabadultan kiáltotta: vissza az életbe, az emberek közé!

Fata Morgana

(kezdőkép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük