Többé nem akar látni

Októberi nap volt, mikor azt írta, addig nem halhat meg, míg meg nem csókol.

Egy internetes játékban ismerkedtünk meg. Hosszú hónapokig barátkoztunk, leveleztünk. Sokszor padlón volt, hol szakítás miatt, hol az édesapja betegsége miatt.

Megkerestük egymást a közösségi oldalon is, de nem nagyon kommunikáltunk ott. Látta és nem is titkoltam a játékban sem, hogy van két kislányom, az apjukkal élek. Ez a barátságunkat egyáltalán nem befolyásolta.

Október végén én borultam ki az itthoni dolgok miatt. Így megtudta, hogy nincs rendben semmi. Akkor megváltozott a kapcsolatunk. Telefonszámot is cseréltünk, órákat beszélgettünk, üzengettünk egymásnak. Kiderült, hogy 7 évvel fiatalabb nálam. Eszembe sem jutott, hogy bármi is lehetne köztünk.

Aztán november elején megjelent az erkélyünk alatt.

Látni akart személyesen.

Rózsát ragasztott az egyik oszlopra, ami pontosan az erkélyünkkel szemben volt az utcában.

Volt, hogy csak azért eljött, hogy mikor a nagyobbik kislányommal vásárolni mentünk, mellettünk jöhessen és visszamosolyogjak rá. Azt mondta, a mosolyomért megérte.

Következő héten vasárnap a kisebbik lányommal kettesben voltunk itthon. Feljött. Öltönyben. Zavarban.

Távozásakor megcsókolt. Sosem felejtem el.

Úgy éreztem, hogy hazaértem.

Mikor úgy érzed, ezer éve ismered a másikat,

ismerős az illata és az is, ahogyan a szemeidbe néz.

Csodálatos fél év kezdődött. Amikor tehettük, találkoztunk.

Ha nem volt velem, éreztem őt. Éreztem, ha bánatos, éreztem, ha jókedve van. Azt is megéreztem, ha meglepetésképpen többször eljött meglesni engem.

Sétáltunk, biliárdoztunk, vacsoráztunk, andalogtunk, csókolóztunk, szerelmeskedtünk.

Sírtunk és nevettünk.

Nevettünk, mert olyan jó volt együtt.

Sírtunk, mert tudtuk, nem lehet közös jövőnk.

Nem bíztunk benne. Egyszer én nem, egyszer ő nem. Az utolsó alkalommal ő döntött úgy, hogy ennek nincs értelme, ebbe bele fogunk őrülni.

Nem akart tovább szenvedni. Családot akart, gyermeket, aki őt szólítja apának. Úgy gondolta, nekünk ez nem jöhet össze.

Értettem is, meg nem is. Az a férfi, aki fél éven keresztül minden nap bebizonyította, mennyire szeret, egyik nap azt kérte tőlem, soha többé ne találkozzunk, ne beszéljünk.

Jött a düh, a csalódás, a sírás, a megbocsátás, az önmarcangolás, a vádaskodás, a veszekedés, az őrület, az egó, az agy és a szív viaskodásai.

Hullámoztam. Egyszer szerettem, egyszer gyűlöltem.

A játékban újra játszik. Nem kommunikál velem. Közösségi oldalon letiltott, hogy ne is lássuk egymást, ne tudjak neki írni. Ne lássam.

De látom.

Minden nap, magam előtt.

Az arcát, a szemeit, a száját, az egész lényét.

Látom a fényben, a sötétségben, nappal és éjjel.

Látom, ahogyan áll az erkély alatt, kezében rózsaszál és felmosolyog rám úgy, mint régen. Aztán felébredek.

Khaleesi

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük