Tükröm, tükröm mondd meg nékem…

Az átlagosnál sokkal sötétebb éjszaka jött el, fénynek nyoma sem volt ezen a világon. Az Angyalt rémálmok gyötörték, hosszú évek kínjait élte át újra és újra.

Rossz emlékek üldözték, testét ezek az emlékek gyötörték. Hosszú évek kínkeserves könyörgései meghallgatásra találtak azon az éjszakán. Megláthatta önmagát a sarokban kuporogva, fogságban tartva. Megláthatta magát, ott, teljes pompájában, megláthatta hogy a sötétségben ő az egyetlen fény. Megláthatta, hogy ennyi év fogság után is tele van a szíve szeretettel, a lelke élettel.

Tudta hogy eljött az idő. Mint mindig, most is az érzéseire hagyatkozott, és erősebbé vált mint valaha, szárnyait kiengedte, és várt.

Érezte, hogy közeleg… közeleg ő, a magasságos nagy Úr, kinek leple sötétebb mint az éjszaka, kinek szeme gonoszabb mint amit ember képzelete elbír, és kinek lelke mélyen elzárva él fekete szíve egyik apró zugában.

– No lám, még évekkel ezelőtt olyan voltál mint egy csetlő botló őzgida, éppen csak hogy lélegeztél..éppen csak hogy éltél. Olyan lány voltál, aki azt tette amit mondok, olyan lány voltál aki a lelkét is eladta volna értem… Értem. Mivé lettél? Ki vagy Te? – pillantott rá haragosan a sötétség nagy Ura.

– Talán nem tetszik? Talán fáj, hogy már nem belőled lélegzem? Talán fáj, hogy már nem a te léted csordogál az ereimben? Talán fáj, hogy más lettem mint Te? – kérdezett vissza az Angyal.

– Badarság – csattant fel –  soha nem lehetsz más, nem ellenszegülhetsz nekem megértetted? Azt teszed amit én mondok! – mondta a nagy Úr.

– Soha. Többé nem hagyom hogy megvezess, már tudom mi a létezésem célja ezen a világon, már tudom mit érek, és soha nem érhetsz fel hozzám. – mondta az Angyal, miközben kettő csettintéssel egy óriási tükröt rakott a sötétség Ura elé.

– Nézz bele – mondta az Angyal. – Nézz bele, most! Mit látsz? – kérdezte.

– Hogy mit látok? – kérdezte a nagy Úr – Valami igazán gyönyörűt látok, valami hatalmasat, valami karizmatikusat, látom magamat ahogy uralom az emberi elméket, látom magamat ahogy uralom a Te elmédet drága Angyalom.

– Az én elmém felett már nincs hatalmad, azért jöttem hogy lásd meg magad mennyivel jobb lehetsz, de ebben a pillanatban értettem meg, hogy ez a Te világod. Ez a Te szereped. A Te döntésed. Ezért csak annyit kérek, oldozz fel, és engedj el kérlek. Ne üldözd a lelkem tovább és én cserébe soha többet nem mutatok neked tükröt. – mondta az Angyal.

A sötétség nagy Ura iszonytató haragra gerjedt és megmutatta ezeregy arcát, előhúzta minden lapját amit az Angyal már kívülről tudott. Minél inkább kitartott az Angyal, a nagy Úr annál dühösebb volt. Már már marcangolta a kín ott belül azt a pislákoló lelkét, amit jól eldugott mások elől, hogy betölthesse az életre rótt szerepét.

– Nem teheted ezt velem… – mondta a nagy Úr.

– De hiszen Te tetted saját magaddal… – mondta az Angyal – Ideje mennem.

– Nem teheted ezt, megértetted? Nem hagyhatsz itt. Egy örökkévalóságig kísérteni fogom a lelked ha most kilépsz azon az ajtón. – mondta a nagy Úr.

Az Angyal becsukta a szemét, és így szólt:

– Tükröm tükröm, mondd meg nékem, ki a leggonoszabb ezen a vidéken?

– A sötétség nagy Ura. – felelt a tükör.

-És tükröm, ó drága tükröm, mondd meg nékem, ki által válhat igazán védtelenné a nagy Úr?

– Általad. – felelt a tükör.

– Érted Te ezt nagy Úr? – kérdezte tőle az Angyal.

– Nem… – hangzott el a válasz.

– Minden alkalommal, amikor eljönnél a lelkemért, a legélesebb tükröt tartom majd eléd, hogy lásd mivé váltál. – mondta az Angyal, majd kilépett az ajtón és soha többé nem nézett vissza.

A sötétség nagy Ura azóta is forrong a dühében, és keresve sem talál olyan lelket ki úgy simogatná és szeretné őt ahogy ez az Angyal tette…

Minden kapcsolatban, legyen az párkapcsolat vagy baráti, a legtisztább és legélesebb tükröt tartják elénk. Minden ember megláthatja önmagát a saját társa vagy épp legjobb barátja tükrében. Bátorság úgy belenézni, hogy hagyod hogy a felismerés szele átjárja szíved, lelked.

Megesik, hogy van akiket jobbnak látunk, van akiket többnek látunk, és az élet mindig visszaigazol, hogy szemellenzőt hordunk. Az ember szabad akarata szerint döntheti el hajlandó-e végre levenni, vagy áltatja még önmagát kicsit.

Van, aki sosem változik meg, aki sosem lesz az az ember, akinek te igazából látni véled.

Az élet velejárója megtanulni elfogadni, hogy nem segíthetsz mindenkin

és nem menthetsz meg mindenkit.

Engedd hát, hagy legyen az, aki lenni akar.

Musa Dóri

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük