Minden egy munkahelyváltással kezdődött.
Új emberek, új kapcsolatok kialakítása, ahogy az lenni szokott. Szerencsére mindenki kedvesen fogadott.
Ő valamiért más volt.
Nem kezdeményezett beszélgetést, épp csak köszönt,
mikor a folyosón találkoztunk.
Nem tudtam mire vélni az ellenséges, távolságtartó magatartást, úgy voltam vele, ha ezt akarja, én nem erőltetem az ismerkedést.
Körülbelül 1 évig nem is beszéltünk egymással, majd egy alkalommal megtört a jég.
Leültünk egymással beszélgetni, és csak beszélgettünk. Órákig. Annyira egymásra hangolódtunk, hogy tudtuk: ez ennyivel nem fog véget érni.
A beszélgetésünk után pár napig nem találkoztunk, végül ő keresett meg, hogy szeretne velem újból találkozni. Ezt követően számtalanszor randiztunk és csodás helyeken jártunk. Elmondta, szereti, hogy mellettem önmaga lehet.
Egyik alkalommal láttunk együtt egy hullócsillagot.
– Kívánj valamit! – mondta. Azt kívántam, bárcsak repülnék. Repülnék egyszer, a felhőtlen boldogságtól.
Mikor elmondta, hogy tetszem neki, visszautasítottam. Nem egyszer, nem kétszer! Negyven-ötvenszer is. Ő viszont nem tágított. Éreztem, hogy kellek neki és azt is, hogy ő is kell nekem.
Beleszerettem.
A randikból több lett. Sokkal több, de mégsem elég. Számomra nem elég!
Nagyon sok időt töltünk együtt, de nem eleget. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem mert nem tudunk.
Mert ő mindig hazamegy.
Minden randi végén hazamegy a CSALÁDJÁHOZ!
A kapcsolatunk elején ezen sokat veszekedtünk, és még van, hogy most is – hisz van, amikor nem veszek róla tudomást, hogy nem csak én vagyok neki, de ez nem mindig sikerül.
Mindig elmondja, hogy a gyerekeihez megy.
Ez rendben van, ezt el tudom fogadni, de aztán eszembe jut, hogy nem csak a gyerekek vannak ott.
Elmondta, hogy nem fog elválni a gyermekek miatt,
de akkor én? Velem mi lesz?
Egyedül fogok élni életem végig? Elkeserítő a helyzet.
Mindezek ellenére úgy érzem, ő életem nagy szerelme és mindig is az marad.
Úgy érzem, vele repülök!
Veronika
