Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye, A kis herceg (Le Petit Prince) 1943-ban jelent meg. Bár a történet az ajánlás szerint gyermekeknek íródott, a felnőttek számára is ugyanolyan fontos tartalommal és üzenettel bír.

A kerettörténet szerint a könyv írója repülőgép-balesetet szenved, kényszerleszállást hajt végre a sivatagban. Itt találkozik a kis herceggel, az apró, szőke hajú kisfiúval, aki rendkívül érdeklődő, kíváncsi természet, folyamatosan kérdez, amíg nem kap rá választ.

A képi világ azt a felszín mögött rejlő valóságot ábrázolja, amit a gyermekek szemén keresztül újra láthat a pilóta. Például a jóllakott kígyó kalapnak látszó rajzában a nemrég felfalt elefántot vagy a láda belsejében a bárányt. Az író egyre többet megtud a kis herceg saját bolygójáról, annak mesefigurás szereplőiről, a korábbi utazásai helyszíneiről és az ott szerzett élményeiről. A kis herceg az írót és az olvasókat meghökkenti szemléletmódjával, akinek szavai bár különösnek tűnnek, mégis nagyon a lényegre tapintanak.

Ezekből idézünk pár kedvencünket:

„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít.”

„A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.”

„Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

„Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.”

„- Nálatok – mondta a kis herceg – az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.

– Nem találják meg – mondtam.

– Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák…

– Minden bizonnyal – feleltem.

– Csakhogy a szem vak – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”

„Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.”

„Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik.”

„Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…”

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (…). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.”

„Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…”

„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”

„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”