„Az élet nem volt élet nélküle.” – Sarah Winman: Bádogember

Elfogult vagyok a 21. század kiadó köteteivel, mert egész egyszerűen gyönyörűek.

Már-már műtárgyak. Olyan kreatív, minőségi papírokkal dolgoznak, dombornyomással, gyönyörű borítókkal és tipográfiával, hogy a könyveik szinte dalolnak.

Amikor Bárdos Andrást, a kiadó vezetőjét a Könyvhéten arra kértem, olyan könyvet ajánljon nekem kínálatukból, ami a Gusztáv-szonátához hasonlít, mert azt imádtam olvasni, hosszan gondolkozott, majd elmerengő tekintettel a Bádogembert adta a kezembe. Remekül ráérzett az ízlésemre, hisz a szöveg nagyon betalált nálam.

A stílus pont annyira olvasmányos és lírai, amennyire én szeretem:

ha kell elszédít egy szép hasonlattal, a francia tájak illatával, és Van Gogh mámoros színeivel.

Ha kell, bevisz egy fájdalmas gyomrost egy-egy nyersebb mondattal. Az a típusú könyv, amiben pont jókor van egy naplementés, zsongító metafora, és pont jókor érkezik egy: Ó, bassza meg!

Sok mindent megtudhatunk Michael és Ellis kapcsolatán keresztül barátságról, és melegségről is. De legfőképp az elengedésről, vagy épp a megtartáshoz gyenge kezekről.

A tiszteletről és a végtelen szeretetről, ami sokkal erősebb a szerelemnél.

Ellis és Annie kapcsolatán keresztül pedig a házasságról:

mindenfajta ürességével és áradásával együtt.

Megrázó volt olvasni Ellis apjának ridegségéről és arról, micsoda fájdalmakat okozhat egy szülő a gyerekének keménységével, értetlenségével, ridegségével. Persze ugyanez a férfi a feleségét sem kíméli, és nem kell a szomszédba mennie egy kis szeretetlenségért.

Szívbemarkolóan szépek azok jelenetek, melyek a gyász pánikpillanatait mutatják be, amikor Ellis, aki úgy érzi, egyre inkább elfelejti hallott feleségét, szorongva hívja fel az éjszaka közepén egyik rokonát, emlékszik-e rá, milyen dalt is dúdolgatott pontosan az asszony, vagy mit főzött. Mert megriad, hogy lassan a nő kikopik az emlékeiből.

De amiért a leginkább hálás vagyok a kötetnek, hogy újra felidézte számomra a Holt Költők Társasága című filmet, ami nagy kedvencem volt annak idején. És a filmmel együtt Walt Witman költő Fűszálak című versfolyamát, mely kamaszkorom egyik meghatározó szövegének számított. Bevallom, gyorsan rákerestem erre a bizonyos versre, és hangosan fel is olvastam, mert Witmant csak így lehet.

Sarah Winmant pedig így: egy pohár pastis-t lötybölgetve, a gitanes füstkarikáit eregetve, miközben belélegezzük a rét fűszeres illatát, figyeljük a napraforgók táncát, és hallgatjuk a kabócák énekét, akik hosszú, sötétségben töltött lárvaidő után, életük legvégén végre feljönnek a rétre énekelni.

Néhány idézet a könyvből…

„Eltöprengek, hogy milyen lehet a megszakadó szív hangja.

Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan.”

 

„Nézem, ahogy a napraforgók felemelik a fejüket,

és megtanulom megfejteni a suttogásukat.”

 

„Mindannyiunknak elő kell jönnünk a sötétségből, hogy énekeljünk!”

 

„Egyszer a szenvedély hevében azt mondtam, hogy bármit megtennék érte.

Úgyhogy most ez az én bármim érte.”

 

„Úgy rajzolj le, hogy érdekesnek tűnjek! Legyek olyan, mint egy költő!”

 

„-Boldog vagy, Ellis?

-Boldog? Én reményteli vagyok!

-A reményteli jó szó.”

 

„Az élet nem volt élet

nélküle.”

Finy Petra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.