„Az ember nem beszél soha arról, ami fáj, hanem szótlanul elviseli.” – Márai Sándor, aki sosem lelte otthonát

Márai Sándor már gyerekkorában tisztában volt azzal, hogy tehetséges és sokra fogja vinni. Valóban: híres újságíró, író, költő lett belőle.

Igazi világpolgár, aki szinte egész életében utazott és a sors a tengeren túlra is elvezette. De azt nem tudhatta, mindezért milyen nagy árat fog fizetni és hogy az otthont a lelkében kellene megtalálnia.

Egyik leghíresebb és legkülönlegesebb 20. századi magyar írónk, Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik néven született 1900. április 11-én, Kassán.

Édesapja, dr. Nemes Grosschmid Géza királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, és a trianoni békeszerződést követően a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora volt. Édesanyja Ratkovszky Margit. Három testvére volt: Kató, Géza és Gábor. A középső testvér Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé.

Az iskolák nem díjazták kihívó, bohém öltözködését és azt, hogy önállóan publikál, márpedig egészen fiatalon, álnévvel küldött pályázatokat több napilapba is. Írói ambícióit nem támogatta a családja. Viszont számos önéletrajzi ihletésű műve készült, amely révén betekintést kaphatunk szigorú neveltetésébe.

Nagybátyjait és apját követve beiratkozott Budapesten a jogi karra. Nem sokáig időzött ott és inkább átpártolt a bölcsészkarra. Ebben az évben, 1918-ban jelent meg első verseskötete az Emlékkönyv, ami óriási sikernek örvendett. Ezzel megkezdődött Pesten a költekező, bohém élete. Kabarékban és mulatókban töltötte idejét, illetve gyakran találkozott mesterével, Krúdy Gyulával.

Ám a bohéméletmódnak vége szakadt a Tanácsköztársaság bukásával, aminek lelkes támogatója volt. Ekkor indult be vándorló életmódja: tanult egy keveset Lipcsében, Frankfurtban majd Berlinben. Végül feladta tanulmányait és több német újság állandó munkatársa lett.  Hamar felismerték tehetségét Németországban és fordítói munkákat is rábíztak.

A bohém emberből világpolgár lett, aki rengeteget írt, olvasott és utazott.

Legfőképpen utazásai tettek rá mély benyomást és szolgáltattak állandó ihletforrást a műveihez. Bárhová is vetette őt a sors, mindenről volt véleménye, csordultig szívta magát tapasztalatokkal, amiket lelkesen meg is osztott az olvasóival.

Ekkoriban már ismerte Lolát (Matzner Ilona), akivel Berlinben találkoztak. 1923. április 17-én feleségül is vette Budapesten. Miután megkérte szíve választottját, hogy térjen át római katolikus vallásra, – mert féltette őt az antiszemitizmustól – 1936. november 24-én az egyházi esküvőre is sor került.

A következő állomás Márai életében Párizs volt, ahol 6 évet életek a feleségével. Nagyon szerettek ott tartózkodni, de ahogy nála mindig is volt: idegennek érezte magát. 1931-ben megjelent az Idegen emberek c. művében a német- és franciaországi élményeit dolgozta fel, ami pont erről az idegenérzetről, az emigrációról szól, amely meghatározta egész életét.

A 1920-as évek végén visszaköltöztek Budapestre. Ez időben gyakran összejártak Kosztolányi Dezsővel és feleségével, hiszen jóformán szomszédok voltak. Egy hihetetlenül termékeny időszak vette számára kezdetét és ontotta magából a műveket.

Nem sok ember volt, akit ne érintettek volna meg hol szókimondó,

gúnyos, hol pedig érzelmekkel és szenvedéllyel teli írásai.

Tagja lett a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba is. A következő években a La Fontaine Társasághoz is csatlakozott és a Pesti Hírlapban is publikált. Egyszerűen mindenütt jelen volt a döbbenetes sokoldalúsággal megáldott író.

1934-ben írta meg az egyik legjelentősebb művét, az önéletrajzi ihletésű Egy polgár vallomásait.

Elismert, híres író, újságíró lett belőle. Életében a pontot az i-re fia, Kristóf Géza Gábor születése tette fel 1939. február 28-án. Ám ugyanez az esemény volt, ami utána a mélybe taszította: néhány héttel később vérszegénységben elhunyt a gyermek. Márait olyan szinten megviselte a tragédia, hogy hónapokig nem beszélt senkivel.

A következő évek is valóságos érzelmi libikókának bizonyultak. A tehetségére a színházak is felfigyeltek, egyes műveiből színdarabok készültek. 1942-ben megjelent az egyik legismertebb regénye, A gyertyák csonkig égnek  és 1943-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lett és megjelent a Füves könyv, amelyben mondhatni gyógyító válaszokat kaphatunk a gondjainkra.

1948-ban ismét felkerekedett a Márai család a fenyegető diktatúra miatt és elhagyták az országot. Ám előtte örökbe fogadták Jánoskát. Előbb Svájcba mentek, majd Olaszországban, Posillipóban telepedtek le.

Újra előtört benne az emigránsérzet. Szívfájdalmát tovább tetézte az, hogy nem volt kiknek írnia, nem voltak ott az olvasói.

Hazánkban pedig műveit kiiktatták az irodalmi életből és legközelebb csak élete végén jutott eszükbe ismét felfedezniük a magyaroknak. Ez leginkább a bolsevizmusellenességének volt köszönhető és annak, hogy ő volt a magyar polgárság legjelesebb irodalmi képviselője, de írásaiban nem éppen a klasszikus polgári eszményeket hirdette.

Egészen 1952-ig kitartott benne az elveszettség és hontalanság érzete, mígnem New Yorkba költöztek. De Amerika sem nyújtott neki megváltást. Még messzebbre került imádott hazájától, hiányzott neki az európai kultúra és a környezet. A legkevésbé sem érezte otthonosan magát az Álmok Földjén, pedig öt év után az állampolgárságot is megkapta.

Egy újabb olaszországi kirándulást követően legvégül 1980-ban visszaköltöztek az Egyesült Államokba, és San Diegóban vetették meg a lábukat. Rá öt évre kezdődtek meg a családi tragédiák az életében: előbb Kató húgát majd Gábor öccsét vesztette el. Már évek óta ápolta félig vak feleségét, aki hat évtizednyi kitartó házasság után 1986. január 4-én magára hagyta férjét. Lolát elhamvasztották, és szerető férje csónakból szórta az óceánba a hamvait.

Felesége mellett Márai a hosszú évek során két nővel folytatott házasságon kívüli szerelmi kapcsolatot még a negyvenes években: egyszer Mezey Mária színésznővel, máskor pedig Tolnay Klárival.

Rengeteget írt a szerelemről és egyúttal a nőkről is,

idézetei a mai napig szívbemarkolónak, igaznak, meghatónak bizonyulnak.

Lola halála után egyre magányosabb és egyre depressziósabb lett, amit csak tovább tetézett előrehaladott rákbetegsége. A végszót az jelentette életében, amikor János fia is meghalt.

Utolsó naplóbejegyzése így szól 1989. január 15-éről: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” 

Végül február 21-én, 89 évesen lelőtte magát. Kívánsága szerint hamvait a Csendes-óceánba szórták.

Naplói és művei mind-mind tanúskodnak hazaszeretetéről, élményekkel teli életéről és egyúttal szenvedéseiről is. Mennyire megviselte az örökös menekülés, keresés, a vágy az új otthon után. Tengernyi értékékes és csodás idézetet lehetne hozni tőle, úgyhogy csak néhányat emelnék ki kedvcsinálónak, hogy utána kezedbe akarj venni egy Márai kötetet:

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség.”

„A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad.”

„Az ember nem tud mindent szavakkal, de mindent tud a szívével.”

„Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret.”

„Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni.”

„Semmit nem bánok, ami történt, és csak azzal szemben van “bűntudatom”, amit elmulasztottam.”

„Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.”

„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

 

 Wadolowski-Balogh Orsolya

(Képek forrása: Pinterest)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük