Füttyöt hánynak a szomorúságra –Szabó Balázsék új lemezéről

Van, hogy rátalálsz egy olyan kőre, ami tökéletesen simul a tenyeredbe.

Van, hogy rád találnak valakinek a szavai, amik tökéletesen simulnak a szavaidba. És van, hogy megtalálod azt a zenét, ami tökéletesen simul a lelkedbe.

Szabó Balázs muzsikája pont ilyen.

Azon kevés művész közé tartozik, akire egyáltalán nem illik a celeb szó, pedig rajongója akad annyi, mint egy vérbeli sztárnak. Finom gondolatai, érzékeny szövegválasztásai, és törékeny zenéje, mely időnként felizzik, mint egy vulkán, igazi kuriózum a magyar zenei életben. De elég csak egy pillantást vetni a hivatalos facebook oldalára, melynek vizuális megjelenése, szenvedélyesen szép és egyedi képei, lírai, barátságos stílusú posztjai egyből megkülönböztetik más hírességektől.

Amikor először hallottam színpadon, nem tudtam, hogy ő az.

Egy színes kabátos, mesearcú férfit láttam, aki Bíró Eszter mellett bábozott, varázsolt, és úgy bánt a gyerekekkel, hogy az én két virágos mezőnek öltözött lányom is megbabonázva figyelte.

Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak bábos, hanem zenész is. És van egy bandája.

Aztán egyik évben elhívott Lackfi János a Kaláka Versudvarba, és a fellépés után átmentem meghallgatni Szabó Balázsék koncertjét. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, nehogy elriasszam a csodát, miként a kisgyerek bámulja az őzet az erdő szélén. Vagy a szerelemben lebegő szentjánosbogarakat a parton.

Fotó: Éles Balázs

Belélegeztem a zenét, éledő lélekkel hallgattam a versek áradását. Rögtön meghallgathattam hát az új albumot, amikor pár napja feltették a netre.  Rajtad felejtett szavaim, már a lemez címe is elvarázsolt.

A bandától megszokott pókháló finom zenén, rezgő csellódallamokon és vibráló hegedűjátékon kívül vaskosabb, szatirikusabb, vidám nóták is helyet kaptak az albumon, ilyen a Halak laknak…, vagy akár teljesen népies dalok, amire szinte már ring is csípőnk, és azonnal egy táncházba képzeljünk magunkat érezve a többi táncos forró leheletét. Ilyen a Kézfogó.

De a gyöngyházfényű, tündérdallamok sem tűntek el, azok a különleges számok, melyek miatt Balázsék muzsikája mindig is gyógyír volt.

Nem puszta gyári gyógyszer, melyet hanyagul bekapsz, hogy kevésbé fájjon belül.

Mesebeli gyógyír ez a zene, mely kiszakít az időből,

mégis belerepít a most-ba.

Egyszerre gyengéd és erős zene, mely kikelteti a lelket, és újra ütemezi a szív dobbanásait.

Nekem ilyen kedvenceim voltak a Valahogy legyen, a Lélekkeltető és a Tanulhatatlan. De szerintem mindenki meg fogja találni a maga kuckódalait, melyeknek zenéjébe annyira jólesik betakarózni.

Mi a titkuk Szabó Balázséknak?

Egyszerű. Manapság gyakran hangoztatjuk a nagy rohanásban és üres szaladásban, hogy szükség van „énidőre”. Pedig lehet, hogy inkább „szépidőre” és „lélekidőre” lenne szükségünk.

Szabó Balázséktól pedig ezt kapjuk.

Szépidőt. Lélekidőt.

És azt a fajta derűt, mely füttyöt hány a szomorúságra. Szó szerint.

 

„Ha úgy szeretnél, ahogy senki se engem, ahogy a halak a szeretik a csendet, úgy szeretnék maradni.”

„Mint az árnyék, simulj mellém.”

„A földre hullnak csillagok, teregetnek az angyalok.”

„Ma végre megborotvál a szél.”

„Az égbolt villanyszerelő.”

„Te meg búsan andalogsz, miközben rád ragadt a Hold.”

„Most nem azért szállok a fénynek, hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.”

„Akik nem ismerik a vállad, akik örökké várnak,

Azok nem tudják, hogy ködbe fordulsz, hogy

Nevet adsz a fáknak.”

Finy Petra

Nyitókép: Gyarmati Lili

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.