Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

Szeretem, ha könyveket ajánlanak nekem. Az Athenaeum kiadó sajtósa, Szpisják Blanka pedig rutinos ajánló. Talán csodálkozott, amikor azzal álltam oda: „Blanka, valami gyönyörűt adj nekem, ami olyan szépen van megírva!” De rögtön tudta, mi kell nekem.

A Nem vagyok Miriam című könyv az utóbbi hónapok egyik legszebb olvasmányélménye lett számomra.

Nem könnyű téma, de azt gondolom, erről sokat kell olvasni és beszélni.

Én például őszintén elmeséltem a nagyobbik lányomnak, hogy miről is szól a kötet, amikor megkérdezte:

Elmondtam neki, miként lesz a Malika nevű kamasz cigánylányból Miriam. Németországból viszik el koncentrációs táborba… Egy alkalommal, mikor tovább viszik őket, személyazonosságot változtat… A ruháját a vonaton lévő, kiéhezett nők ugyanis rongyosra tépik és a szakadt rabruháért súlyos büntetés jár a táborban.

A büntetésnek pedig általában legyengülés, betegség és halál a vége.

Ezért Malika a túlélés reményében, egy hirtelen, őrült ötlettől vezérelve, magára ölti egy halott zsidó nő, Miriam Goldberg ruháját. Vállalva azt, hogy onnantól kezdve Miriamnak adja ki magát, megtagadva saját cigányságát.

De vajon nem túl nagy ár ez?    

Még hogyha a szabadulás után nyugodt életet is élhet Svédországban szeretett férjével, fogadott fiával és imádott unokájával.

A felejtés, az emlékek visszatuszkolása

egy darabig jó taktikának tűnik…

De hogyan is törölhetné ki a tudatából Didinek az emlékét, aki Mengele áldozata lett, vagy Anusát, aki roma konoksággal állt ellen a SS-katonáknak? Hogyan tilthatná meg magának, hogy Elsére emlékezzen, aki lányaként szerette őt, amikor Ravensbrückbe került?

A legmeghatóbb jelenetek pont ezek a “fogadott gyermeki helyzetek”: amikor a politikai fogoly Else, saját lányaként támogatja Miriamot. Lelki szerepjátékokkal, trükkökkel, étellel segíti a koncentrációs táborban. Vagy amikor később, szabadon, immár Svédországban Miriam, Thomast, fogadott fiát, áhítattal, szeretett babusgatja… Akinek anyja belehalt a szülésbe, apja pedig nem akar tudomást venni róla.

Ám senki ne ijedjen meg a mélyen megrendítő témától, a szerző hihetetlen empátiával és érzékenységgel ír, és igen, bizonyos helyzetekben humorral.

Minden szava gyógyír,

mondatai nagyon jól esnek a léleknek.

Ráadásul érdekes dolgokat tudhatunk meg férfi-nő kapcsolatról, barátságról, lelki erőről, mérgező házasságról, gyereknevelésről, önhazugságról, és arról, hogy mi kell a boldogsághoz.

Leginkább az, hogy szeressünk, és minket is szeressenek.

És talán az is, hogy képesek legyünk úgy felejteni, hogy

közben erősen emlékezünk is.

És végül íme, pár idézet a könyvből. Magáért beszél, olvassátok!

 

„Milyen ember Miriam? Olyan ember, aki már mindent elveszített,

saját magát is beleértve.”

 

„Hosszú idő után valami újat érzett.

Nem csak reménytelenséget, bár reményt sem.”

 

„-Szép, mint a tűz?

-Igen. Ezt a papa mondta egyszer, és ezt sosem felejtem el.

A mamád szép volt, mint a tűz.”

 

„A szalma, amin feküdt friss illatot árasztott, azt a kicsit fülledt, gazdag napillatot, amire a gyerekkori nyarakról emlékezett, és még…Igen! Te jó ég! Még egy takaró is volt rajta.

Lehet, hogy a mennyországban van. Vagy úton afelé.”

 

„Miriam bólintott, és lehunyta a szemét. A világ mégiscsak olyan volt, mint azelőtt.

Teljesen érthetetlen.”

 

„Hirtelen úgy érzik, mintha egy fa dalra fakadna mögöttük.

Egy berkenye, egy jókora nagy fa, vigasztaló, basszus hangon.”

 

„-Egy bögre kávét lehetne kapni esetleg?

Így kezdődött valami, ami szinte barátságnak nevezhető.”

 

„Majdnem mindent ő tanított meg nekem.

Hogy hogyan lehet jó életet élni, például.”

Finy Petra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.