Második lehetőség – Mörk Leonórát kérdeztük új, Ködkirálynő című könyve kapcsán

Mörk Leonóra az az írónő, aki rendre meglepi az olvasókat. És nem csak azért, mert egy zseniális író, hanem azért is, mert számos műve is több szálon futó cselekmény. Illetve ami még fontos, fantasztikus női sorsokat mutat be, lebilincselő stílusban. Úgy, hogy az ember bele képzeli magát a szereplők helyébe és azt érzi, vele is megtörténhetett volna, vagy inkább megtörténhetne mindaz.

Ködkirálynő című legújabb regényének főhősnője írónő, fordítónő, tolmács, aki munka nélkül marad. Ráadásul 25 év után külön mennek férjével, mert már nem tudnak miről beszélni.

“Véletlenül” azonban a kezébe kerül egy 18. században élt nő mesegyűjteménye, amit akkor is kiadtak már, de valamiért újra, pár példányban. Elhatározza, hogy lefordítja a kötetet. Elutazik Németországba egy kolostorba, oda vonul el fordítani.

Aztán nem sokkal később rájön, hogy az írónő valójában ott élt a közelben. Elkezdi felfedezni a helyeket, ahol járt Charlotte is. Közben megismerkedik egy orvossal, aki szintén volt már elvonuláson korábban a kolostorban, aztán a közelben vett egy házat, ami amúgy régen egy parókia volt. Nem mellesleg ahol felnőtt az írónő, akinek az apja lelkész volt ott…

És innen nyílik ki igazán a történet!

Olvasás közben viszont felmerült bennem pár kérdés, ami izgatta a fantáziámat, ezért fel is tettem Mörk Leonórának.

 

TB: Mennyire hiszel a mesék nevelő, illetve gyógyító erejében?

ML: Erről a témáról sokan és sok könyvet írtak már. Legutóbb a Hamupipőke Facebook-profilja című könyvében Boldizsár Ildikó mutatott be megható és tanulságos példákat arra, hogyan működik és milyen lenyűgöző eredményeket hozhat a meseterápia. Ez volt az a könyv, amelynek nyomán én is megkerestem Ildikót, és megkértem, hadd próbálhassam ki, hogyan működik ez a módszer. A nála szerzett tapasztalataim is inspirálták a Ködkirálynő bizonyos motívumait, bár azt, hogy a főszereplőm, Charlotte a saját meséin keresztül dolgozza majd fel az élete traumatikus élményeit, már korábban eldöntöttem. Én is író típusú ember vagyok, tudom, hogy az írás sokat segít ilyen esetekben. A mesék, elsősorban a Grimm-mesék pedig már gyerekkoromban elvarázsoltak, azóta is szívesen olvasom őket.

TB: Miért tartod fontosnak, hogy felkutass rég elfeledett női írókat?

ML: A Ködkirálynőben szereplő, 18. századi német írónő, Charlotte Goldhahn fiktív alak, az én képzeletem szüleménye. Miután kitaláltam, utánanéztem, és kiderült, hogy valóban jó néhány női író alkotott a 18. század végén Németországban, és hogy a többségüket teljesen elfelejtették. Csak a feminista irodalomtörténet-írás fedezte fel őket, és szolgáltatott nekik igazságot, újra megszerkesztve és kiadva a műveiket. Ugyanez a folyamat főként női szakembereknek köszönhetően más művészeti ágakban is lejátszódik, újra ráirányul a reflektorfény méltatlanul elfelejtett női festőkre vagy zeneszerzőkre. Én ezt nagyon fontos eredménynek tartom, hiszen a nők ma is gyakran nehezített terepen haladnak, akár alkotni akarnak, akár a hétköznapjaikat élni.

TB: Mi a véleményed a könyvben leírt orvosi esetekről?

ML: A 18. századi császármetszés, amit leírok, amikor fájdalomcsillapítás nélkül operál meg az orvos egy szülő anyát, valóban megtörtént és feljegyzett eset. Egy német könyvben találtam rá, azzal a megjegyzéssel, hogy az adatok szerint mind az anya, mind az újszülött szerencsés módon túlélte a beavatkozást. Ugyanígy tény, hogy ebben az időszakban már oltottak feketehimlő ellen, változó sikerrel, a szülő döntése volt, vállalja-e a kockázatot a gyerekénél, vagy sem. Arról pedig szintén maradtak feljegyzések, hogy a parasztok – nyilván nemcsak Németországban, hanem nálunk is – jobban bíztak az állítólagos csodadoktorokban, javasasszonyokban, kuruzslókban, mint a valódi orvosokban. Egyébként ez az a kor, amikor elkezdett szétválni ágakra az orvostudomány, így a regény szereplője, Friedrich valóban tanulhatott sebészetet és szüléssegítést a göttingeni és a jénai egyetemen.

TB: Mit gondolsz arról, hogy a 17-18. században sokkal őszintébben, szókimondóbban és nyitottabban álltak az élet-halál kérdéseihez? Ma pedig nagyon félnek ezektől a témáktól…

ML: Nem volt más választásuk. Kórházak még nemigen léteztek, vagy ha igen, inkább szegényházként működtek, az átlagos polgár nemigen kívánkozott oda. Az emberek otthon születtek, betegeskedtek és haltak meg, a többi családtag, köztük a gyerekek szeme láttára. A regényben említett esetek, például hogy az említett Friedrichnek nyolc, nála kisebb testvére hal meg, nem légből kapottak, a halál megkerülhetetlen része volt az akkori ember mindennapjainak. Bachnak például két házasságból húsz gyereke született, akik közül 11-et eltemetett. Némelyikük csak néhány napot élt, vagy rögtön a születésekor meghalt, úgyhogy ez sem az én kitalációm. Mi, 21. századi emberek azonban azt hisszük, hogy legyőztük a természetet, legyőztük a betegségeket, ezért szörnyen megsértődünk, ha az orvosok nem tudják meggyógyítani a betegségünket. A legújabb kutatások már pláne azzal foglalkoznak, hogy lehetővé tegyék az örök életet. Azt szokták mondani, az individualizmus tehet arról, hogy félünk a haláltól, mert manapság túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk önmagunknak.

 

TB: Több művedben jelenik meg a komolyzene. Valóban ennyire a mindennapjaid része?

ML: A Facebookon terjedő vicces mém szerint az, amit tizenévesként büntetésnek éltünk meg, tudniillik hogy este otthon kellett maradnunk és korán lefeküdnünk, az felnőtt korunkra vágyott állapottá válik. Én ha este elmegyek otthonról, azt kizárólag klasszikus hangversenyek kedvéért teszem meg, ahogyan külföldre is szívesen járok azért, hogy meghallgathassak egy-egy koncertet. Most legutóbb húsvét előtt éppen Amszterdamban jártunk a férjemmel, és Bach János passióját hallottuk, de nyaranta Salzburgba is el szoktunk menni az ünnepi játékokra. Nem véletlenül lett a Holdfény szonáta című regényem főszereplője egy zongoraművész, és játszódik jó néhány jelenete Salzburgban. Az autómban felváltva szól a Bartók és a Klasszik Rádió, vagy valamelyik kedvenc Bach- vagy Vivaldi CD-m. Szóval a válaszom igen. Talán szerepet játszik ebben az is, hogy a nevemet Beethoven operájának, a Fideliónak a női főszereplője után kaptam, és nagyon szeretem, amikor Jonas Kaufmann a hangját kieresztve azt énekli: Leonóra!

TB: Második lehetőségről írsz, amit az élet kínál nekünk. Szerinted tényleg létezik ilyen?

ML: Ahogyan Szerb Antal írja az Utas és holdvilágban, „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Szerintem nem csak második, hanem harmadik és sokadik esély is létezik, amíg élünk, folyamatosan kerülnek elénk a lehetőségek. A mi feladatunk az, hogy észrevegyük őket és éljünk velük.

A hivatalos könyvbemutató 2019. április 27-én szombaton 16 órakor lesz a Millenárison, a Votisky Zsuzsa teremben, szerzőnk, Finy Petra fog vele beszélgetni. Utána pedig Leonóra dedikál a Jaffa Kiadó standjánál!

Az már biztos, hogy én viszem a saját példányomat!

Tomkó Bori

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük