Nagy város, kis szerelmek: könyvajánló Donászi Franciska Csókvírusához

„… a lelkem mélyén mindig is olyan homlokráncolós regényíró akartam lenni. Egészen mostanáig. A Csókvírus a beismerése annak, hogy valószínűleg soha nem leszek olyan. Az elfogadás. Hogy végső soron jó ez így. Így jó, ahogy van.”

Azt mondom, jó is, hogy Franciska nem lett az a „homlokráncolós” író alkat. Több száz oldalt ugyanis nehezen lehetne hazafele a buszúton elolvasni, nekem meg mostanában csak éppen ennyi időm jut az olvasásra.

A 23 novella azonban pontosan elég, hogy kitartson, amíg hazatérek az otthoniakhoz.

Donászi Franciska második könyve 40. születésnapján, október 21-én jelenik meg.

A kötet címadó novellája és az ajánlás is egyértelművé teszi, hogy milyen történetekre számíthatunk:

„Nőknek és férfiaknak,

akik szeretni akarnak”.

Szerelmes sztorik itt ezek kérem szépen, igaz, talán kicsit kesernyés ez a szerelem, de attól még az. Aztán, ki tudja hol, a VIII. kerület melyik utcasarkán bújik meg a happy end lehetősége.

A főszereplőnk sem más, mint aki szeretni szeretne. Hogy ez Franciska maga, helyesebben a közel tíz évvel ezelőtti énje, vagy valaki más, aki az ő nyelvén szólal meg, ez persze maradjon titok. Különben sem szabad elfelejtkeznünk két nagyon fontos dologról, amikor irodalmi művet olvasunk:

1, a novella elbeszélője és szereplője sosem azonos magával az íróval

2, nekünk pedig nem is az a feladatunk, hogy ezt találgassuk. Inkább az, hogy azt vegyük észre, hogy mi mit tudunk kihámozni ezekből a történetekből, mi az, ami nekünk, mi az, ami rólunk szól.

Míg Franciska korábbi, Kalandozásaim Budapesten című kötetében a főszereplő gyakorlatilag maga Budapest volt, most Budapest csak egy mellékszereplő a sok közül. Most valóban az, ami, egy város, ami a hátteret biztosítja annak a rengeteg szerelmi történetnek, ami ebben a kötetben megjelenik.

Ezekben a szerelmi történetekben pedig egyvalami közös: rendre beteljesületlenek maradnak.

Nincs kétségem afelől, hogy a szereplőnk a nagy szerelmet keresi, ám valahogy mindig a rossz emberbe szeret bele.

Máshogy is fogalmazhatnám: a magyar Carrie Bradshaw, (még akkor is, ha egy olyan lányról beszélünk, aki nem a plázákból öltözködik, és nem néz Szex és New Yorkot),

New York helyett Budapesten keresi a szerelmet, de Mr. Big valahogy

rendre kicsúszik a kezéből.

„Olyan vagyok, amilyennek látni akarsz. Mindig másmilyen. Hosszasan elbeszélgetünk, azt hiszed, mindent tudsz rólam, miközben még mindig csak a felszínt karcolgatod. Kisiklok a kezed közül, mint egy angolna.”

Ismerős nekem ez a lány, ismerős nekem ez az élethelyzet.

Ismerem azt is, hogy milyen gátlás nélkül bulizni az éjszakában, mintha valóban nem lenne holnap, ismerem milyen amikor minden meggyőződéssel mondom, hogy egyedül milyen jó, és ismerem, amikor bizonygatni kell, hogy de hát egyedül jó, mert éppen öt perccel korábban döbbentem rá, hogy mennyire nem jó egyedül.

Pont ugyanígy botladoztam, pont ugyanezeket a mondatokat hallottam, és pont ugyanazt éreztem, amit a szereplő is, amit mindenki más is érez, aki még 30 évesen keresi a helyét, a munkáját, a szerelmét, önmagát.

Tehát, aki még keresi, annak azért, aki pedig olyan szerencsés helyzetben van, hogy már megtalálta… annak talán érdemes felidézni, hogy honnan is jött. Utána mindig sokkal hálásabb az ember.

Akárhogy is van, hagyjátok, hogy a csókvírus rámenjen a szívetekre!

H.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.