Szegény kicsi Frida – megnéztük a Nemzeti Galéria Frida kiállítását

„Szegény kicsi Frida”– gondolom a tárlaton, miközben a Henry Ford kórház című képet nézem.

„Szegény kicsi Frida” – olvasom a kiállítás végén a vendégkönyvben.

„Szegény kicsi Frida”– válaszolom,

amikor megkérdezi tőlem, hogy tudom-e már,

hogy mit fogok írni a kiállításról.

Azt hiszem, kevés olyan ember van, aki ne ismerné Frida Kahlo nevét. És ahogy az várható, mindenki egy kicsit mást tud róla.

Van, aki csak annyit, hogy mexikói származású, na meg állítólag magyar is. Van, aki tudja azt, is, hogy festőművész. Van, aki csak úgy ismeri, hogy Diego Riveira felesége.

Olyan is van, akinek, ha említem a nevét, visszakérdez, hogy ő az a furcsa nő, akinek összenőtt a szemöldöke, kis bajuszkája volt, és időnként férfi ruhákban járt?

Van, aki bögrékről ismeri, van, aki pólókról. Van, aki látta már az arcát street artokon, te pedig láttad a róla készült filmet Salma Hayek főszereplésével. Vagy mégsem?

Ha nem, a Nemzeti Galériában a Frida 111. születésnapján megnyílt, Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című tárlaton novemberig pótolhatod a kimaradt Frida szeletet az életedből.

Ha eddig is a része volt, akkor pont azért menj oda.

Ha már láttad is… kíváncsi vagyok, neked ugyanaz jutott-e eszedbe, mint nekem.

Ki volt Frida Kahlo?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy majd a kiállítás vagy a cikk végére érve kerek, és minden szempontból kielégítő választ fogunk kapni a kérdésre.

Ne legyenek hiú ábrándjaink. Nem fogjuk megfejteni ezt a nőt. Én nem is akarom. Talán nem is az a lényeg, hogy Fridát megfejtsük, hanem inkább azon kell, hogy legyen a hangsúly, hogy azzal, amit ő elmondott, én mit fogok megtudni magamról. Amit Frida megfestett, az miért lehet fontos nekem.

Miközben minden képnél magamra, a saját érzéseimre asszociálok, persze nem tudom megkerülni az életét, hiszen minden képében 100%-osan benne van ő is.

„Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül, s magamat ismerem a legjobban.”

Ismeri a tragédiáit, és ezeket nem fél kifesteni magából, és nem fél megmutatni magát, a gyengeségeit sem.

Kezdve a gyermekbénulástól, amely miatt a jobb lába örökre gyengébb maradt, a fiatalkori buszbaleseten keresztül, amely miatt oly sokáig ágyhoz volt kötve, és gerincfűző viselésére kényszerült,

befejezve a sort Diegoval, aki saját elmondása szerint nagyobb tragédia volt

az életében, mint maga a baleset.

Frida sohasem tanult festeni, ún. naiv művészként tartják számon, és éppen ezért sokáig nem is került be a nagy művészek közé. És talán éppen ezért, mert minden, amit megfestett az őszinte és belülről jön, képei olyan elementáris erővel hatnak, hogy abba bele kell borzongani.

Önkéntelenül elkezd foglalkoztatni, hogy honnan vett ez a nő annyi erőt, hogy amikor az sem volt biztos, hogy az életben többet lábra tud állni, vásznat kérjen, festőállványt, és elkezdjen festeni. Honnan volt elég bátorsága ahhoz, hogy felkeresse Mexikóváros legnagyobb festőművészét, és őt kérje meg a képei kritizálásra?

És keresem a választ arra a kérdésre is, hogy miért érzem úgy, hogy ösztönösen össze kell fonni magam előtt a karomat, miért akarom ösztönösen védeni a méhemben a még meg sem fogant, sohasem volt magzatot, amikor a már a bevezetőben is említett Henry Ford kórház képet nézem, melyet Frida a vetélése után festett.

Henry Ford kórház (Henry Ford Hospital, 1932) olaj, fém

 

Mit tud ez a nő, és honnan tudja, azt, amit tud?

Hogyan tudja úgy megfesteni a soha meg nem született gyermekei miatti fájdalmát, hogy a mexikói kultúrára oly jellemző erőteljes, meleg színek ellenére kiráz a hideg, és

miért nekem fáj az, ami az ő életéből kimaradt?

„Csak néhány apróbb késszúrás” – amit érez Frida, amikor Diego még a saját húgával is megcsalja, és hogy más is érezze, még a keretet is összeszurkálja, amikor megfesti a képet. A vérző keret miatt, mintha belém is tőrt döfnének, és arra gondolok, hogy vajon egy férfi valaha is meg fogja-e, meg tudja-e ugyanúgy érteni ezeket a képeket, mint egy nő. Férfi vajon érezheti-e magáénak Frida festészetét, vagy nem véletlen, hogy éppen a feminizmus és a női erő szimbóluma, hírvivője, példaképe lett?

Sokáig nézem azt a fotót is a falon, amelyen Frida szinte rajongva tekint a férjére, és megint csak megcsóválom a fejem, és azt suttogom, hogy „szegény kicsi Frida”.

Majd rögtön eszembe jut, hogy volt elég ereje, hogy elváljon Diegotól, majd amikor mégsem bírták egymás nélkül, újra összeházasodtak, de soha többet nem volt köztük szexuális kapcsolat, Frida pedig ragaszkodott hozzá, hogy önmagát tartsa el.

Honnan, honnan ennyi erő? Honnan annyi életszeretet és szenvedély, amelyről például az a levél tanúskodik, amelyet a magyar származású Nicolas Muraynak írt, aki csak egy volt a szeretők hosszú sorából?

Ha csak egy képet hozhatnék haza a kiállításról, tudjátok melyiket választanám?

A Diego és én című portrét, mely Frida szerelmi vallomása férjének házassági évfordulójukra.

Diego és én (Diego and I, 1944) olaj, farost

Hiszen Frida a tragédiák ellenére és dacára mégiscsak szenvedélyesen szeretett élni. Mégiscsak az élet szeretetét hirdette.

És a fájó, borzongató, letaglozó, összeszorító képek ellenére és dacára, ha csak egyetlen képet lehetne hazavinni, én ezt vinném.

A szerelmet magát.

Mert nekem ezt tanította Frida, hogy szeressem azokat, akiket lehet, és

szeressem az életet, mert ennél csodálatosabb nincs is.

„Viva la Vida!”– jól mondod, szegény kicsi Frida.

H.

Photo credit: ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo
© Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018

Borító

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.